Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Szalay Péter: A lónak négy Iába és jelentős múltja van

lyázás törvényeinek projektuma címen. Az újító Széchenyi István néhány, hozzá hasonlóan lelkes és elszánt barátjával csaknem egy évtizedig fáradozott, amíg a bécsi udvartól minden szükséges engedélyt kicsikart. Orczy Lőrinc, Wesselényi Miklós és Heinrich János társaságában egész Budát és Pestet belovagolták, amíg ráakadtak az első budapesti lóversenypályának megfelelő területre, a mai Üllői út és Soroksári út között, az István Kórház mögötti részen. A város tulajdonát képező területet két gazda, bizonyos Schmidt András és Ferenc bérelték. A Pesti Lóversenyző Társaság a 230 holdnál is nagyobb területért albérlőként évi 400 forintot fizetett, s hamarosan el is készült a tojásdad alakú pálya, amelynek hossza 2340 méter volt, a szabályoknak megfelelő 1000 méteres befutóval. Az említett társaság kormányzása kezdetben az ún. Ideig Óráig Lévő Igazgatóság kezében volt, pontosabban annak „Választóbizottságáéban", amelyben tíz gróf mellett három báró is tevékenykedett. Külön igazgatót neveztek ki a „gyep dolgok elintézésére, teljes és félvérű versenezők ügyében", külön felelőst a „paraszt és ménesbeli lovak elintézésére", ahogy az „állatmutatásra és a megjutalmazandó kancza csikók megbírálására", de külön reszortnak számított a „Lóoskola ügye és jobb sikereltetése" is. A Lótenyésztési Évkönyvben foglaltak szerint a kapunyitásra 1827. június 6-án került sor az „Üllei síkságon". Rengeteg hintó, lovas és minden rendű-rangú gyalogos volt jelen, a páholyokban és az ülőhelyeken a főváros előkelőségei foglaltak helyet. A nevezetes első futamban egy száz dukát értékű serleg volt a tét, amiért az összes, az úgynevezett osztrák államokban nevelt lovak futhattak. Összesen 22 paripa vonult fel, s mérte össze erejét a két angol mérföld hosszúságú pályán. Az első győzelmet az ötéves barna Alborac kanca érdemelte ki, 127 bécsi font súllyal, a versenyalapító Széchenyi István nagynagy örömére, hiszen ez a hátas az ő cenki tenyészetéből származott. A honosítás éve után egymást követték az események, Széchenyi nagyszerű előkészítő munkája után az utódok már kitaposott úton járhattak, de az ő dolguk sem volt könnyű. A Liget sarkában 1880. október 17-én avatták fel az új pesti versenyteret, aztán Alagon megkezdte munkáját az angliai Newmarket-nek megfelelő lóvásár és egy újabb versenytér, majd a ligeti pályától is búcsúzni kellett, következett az újabb költözködés, most már a végleges — a mai — színhelyre. A második világháború pusztításait a magyar lótenyésztés és versenysport is csúnyán megsínylette, nehéz volt az újrakezdés, de 1946 tavaszán rohamléptekkel indult meg a munka. A korabeli krónikák szerint a futópálya tátongó gödreit azzal töltötték fel, ami éppen kéznél volt, romokkal, törmelékekkel s az elpusztult lovak tetemeivel. Új totalizatőr-épületeket kellett felhúzni, de ennél is nehezebb feladatot jelentett a szükséges lóállomány felsorakoztatása. A lovak felkutatására utazók többsége csak hírt hozott s nem paripákat, s ha mégis akadt megfelelő hátas, azért annyit kértek, amennyire a szűkös pénztárból nem futotta. 1946. július 7-én aztán mégiscsak sor kerülhetett a várva várt kapunyitásra, s bár az ünnepi esemény igazán jó sajtót kapott, a szakemberek tudták, hogy még rengeteg a hiányosság, a kívánnivaló. íme, egy részlet az 1827-ben bevezetett s 1946-ban is megrendezett Gazdaverseny tudósításából: „Ez valóban parádészámba ment, mert a lovasok legtöbbje borjúszájú fehér ingujjban, árvalányhajas fekete kalappal díszelgett a gondozott küllemű lovakon. A tiszántúliakon fekete, a dunántúliakon piros mellény volt." Egymást követték a nagy versenyek, új és új sztár lovak tűntek fel, olyanok, mint például a híres Imperial, Némo kapitány, majd Nótás kapitány, később Isztopirin és a többiek. A magyar lóversenyzés újkorának talán legfontosabb dátumaként 1972-t emlegetik, amikor megalakult a Magyar Lóverseny Vállalat, amelynek igazgatója azóta is dr. Fehér Dezső, címzetes egyetemi tanár, az Állatorvostudományi Egyetem nagy tekintélyű professzora. 1975 pedig jubileumi esztendőnek számított: ekkor ünnepelték meg a világviszonylatban is elismert és szép galoppversenytér fél évszázados fennállását, amelynek kiemelkedő eseménye a Jubileumi Nemzeti-díj volt. Tavaly újabb ünnepségre került sor, ezúttal Széchenyi István halálának 125. évfordulójára emlékeztek. Ez alkalomból szobrot is avattak a pályán, tisztelegve a legnagyobb magyar emlékének. Aki már járt az Ügetőn, tudja, milyen ott a légkör, micsoda feszültség uralkodik a küzdőtéren — és kívül. Vannak, akik valóságos indiántáncot lejtenek egy-egy — számukra örömöt jelentő — futam után, miközben mások csak szomorúan csóválják a fejüket, megint mások viszont azon töprengenek, vajon miként és hol pótolhatnák be a fizetési borítékból „eltűnt" százasokat, netán ötszázasokat. Bizony, gyakran fordul a kocka a „lovin", még azok számára is, akik már tősgyökeres vendégnek, törzslátogatónak számítanak az Ügetőn s a pálya környékén. — Jó híre van a magyar lovaknak, de szükségünk van az importra is — mondja Fehér Dezső, aki nemzetközi szaktekintélynek számít a lovas „szakmában", s akinek Kerepesi úti hivatali irodája azonnal elárulja, hogy mivel foglalkozik a gazdája: a falakat csodaszép kancák és mének festményei díszítik, asztalán pedig szebbnél szebb bronzszobrok, amelyeket világhírű paripákról mintáztak meg. — Talán furcsán hangzik, de a Galoppon és az Ügetőn csaknem ezer lóval tréningezünk, amelyek többsége Bábolnáról, Dióspusztáról, Kerteskőről, Orosházáról, Tökről, Zsámbékról, Enyingről, illetve Rádiházáról, Somogysárdról, Mezőhegyesről és Babócsáról származik. A Magyar Lóverseny Vállalat szolgálatában csaknem 700-an állnak, a versenynapokon négy-ötszáz alkalmi munkást állítunk még csatasorba, csak így lehet rangos a kiszolgálás. Talán az is különös, hogy nekünk nincsenek saját lovaink, a mi dolgunk a felkészítés, a megfelelő szintű versenyek előkészítése és lebonyolítása. Az Ügető szomszédságában, a Nemzeti Lovardában dr. Burucs Balázs állatorvos, a Budapesti Lovas Klub 33 éves ügyvezető elnöke — aki egyben az itteni istálló csoportvezetője, a Magyar Lovas Szövetségben pedig az ugrószakág vezetője — további érdekes információkkal szolgál. — Ha az építők tartják a szavukat, idén végre felavathatjuk a 70 x 33 méteres fedett lovardánkat, amelyre bizony évekig vártunk. Az 50-es években a Tattersallban minden igényt kielégítő fedett létesítmény állt rendelkezésre, akkor viszont úgy döntöttek, hogy nincs szükség erre a csarnokra, lebontották, s minden használható építőanyagot szanaszét hordtak. Az új létesítményben nagyszerű otthonra találnak a budapesti lovasok, s még nagyobb öröm, hogy itt kulturált körülmények között versenyek lebonyolítására is lehetőség kínálkozik majd. A kezdő lovasok szinte kivétel nélkül itt, a Nemzeti Lovardában kóstolgatják a szép, de minden ellenkező híreszteléssel szemben igen nehéz sportágat. Egy-egy kurzus 600 forintba kerül, amiért tíz órát lehet nyeregben tölteni. Jól felkészült edzők foglalkoznak a bátor és kevésbé bátor jelentkezőkkel, így a kisgyerekekkel is, akik kedvezményesen 500 forintos áron vehetnek részt a tanfolyamokon. A lovasiskola mellett itt gyakorolnak annak a csoportnak a tagjai is, akik a filmeken szerepelnek, a gyermeknapi és más ünnepnapi bemutatókon, s mintegy 80 állatot felsorakoztató istállóval a Budapesti Lovas ifjúsági versenylovasai, ugrók és díjlovaglók. Ez a létesítmény ad otthont a híres öttusaistállónak. A tágasnak aligha nevezhető terepen szorítottak helyet az OSC pónilovardájának, amely a lovaglás legifjabb híveit foglalkoztatja, húsz, erre a szerepkörre kiválasztott lóval. És akkor még nem is esett szó a lovastorna-szakágról, amelynek népszerűsége az elmúlt néhány esztendő leforgása alatt óriásit növekedett. A három központi létesítmény mellett a választékot gazdagítja a budai Petneházy Lovasiskola, a pilisborosjenői és a kerepestarcsai istálló is, ahol már borsosabbak az árak, igaz, a kiszolgálás is igényesebb. A Petneházy-lejtőn hangulatos étterem fogadja a lovasokat, Kerepestarcsán pedig fedett lovarda is rendelkezésre áll, amellett első rangú penzió. Nem esett még szó arról, hogy ennek a sportágnak hódolni, bizony, nem olcsó mulatság. Különösen nem annak, aki csak a saját lován érzi jól magát, mert egy jól felkészített paripa, egy valamire való hátas 60-80 ezer forintba kerül, egy szép nyereg 15 ezerbe, a csizma ára 4000 forint, s akkor még hol van a nadrág, a kantár s a többi fontos kellék. Ebből aztán arra is lehet következtetni, hogy a lovaglásból — legalábbis a közeljövőben — aligha lesz tömegsport. SZALAY PÉTER 19