Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - Seregi László: A strandok nyáron halnak meg?

arra kérem, nevezze meg azt a létesítményt, amelyben garantáltan jól érezzük majd magunkat. Némi türelmet kér, megkapja, hümmög egy sort, amiből a magyar viszonyokban járatos egyén már sejtheti, nem is olyan egyszerű ám a válasz, végül kiböki. Ha tényleg szeretnének elkerülni minden kalamajkát, akkor csakis a Palatínust javasolhatom — mondja, és kényelmesen hátradől a székében. Tulajdonképp akár indulhatnánk is, ha meg nem fogamzik a fejemben egy szörnyű, ám ideülő kérdés: te jó isten, hát így állunk? Mi lehet a többivel, amit nem mert nekem ajánlani? — Erről nem szívesen nyilatkozom — emeli fel a mutatóujját, és elharapja a mondat végét. Pedig itt vált volna igazán izgalmassá a dolog, de ha nem, hát nem. Biztosan megvan rá a jó oka, amiért nem folytatja tovább. Ha erősködnék, minden valószínűség szerint elárulná, mi történt vele a múltkorában. Nála járhatott egy szakmánkbéli, aki meghallgatva a meghallgatandókat, egészen más következtetésre jutott, mint a cég hivatalos embere. És ezt a véleményét, amilyen „balga", le is írta. Jobb a békesség, olvasható ki a tekintetéből, bár valami belülről azt súgja, őt inkább feszélyezi a központból kiküldött sajtófelelős. Megfigyeltem, minél rosszabbul áll egy vállalat szénája, annál több központi ember szokott bekapcsolódni a fűrészpor ízűvé silányuló beszélgetésekbe. A Fővárosi Fürdőigazgatóság esetében azért nem értem az elővigyázatosságot, mert a legkevésbé ők tehetnek arról, hogy ilyen a strandok állapota. És ezt honnan tudom? Nos, a kezemre játszott a szerencse egy jegyzőkönyv formájában, ami a legutóbbi országos idegenforgalmi konferencián készült. Ebből idézem dr. Beck Béla igazgató szavait: „Fürdőlétesítményeink 70-80 évvel ezelőtt épültek, és az utóbbi évtizedekben abból éltünk, amit elődeink létrehoztak. Ehhez nagyon keveset tettünk hozzá, de inkább azt mondhatnám, hogy még a természetes elhasználódást sem pótoltuk megfelelően. Fokozottan érvényes ez a megállapítás a VI. ötéves tervidőszakra" — mondta igen meggyőzően és világosan azon a konferencián, s csupán azt nem értem, hogy a nyitás előtt szokásos sajtótájékoztatón erről miért nem ejtett elég szót. Ha jól emlékszem, inkább azt fejtegette, hogy mennyire prímán sikerült a felkészülés, hogy milyen aranyosak az új mászókák, és hogy milyen élvezet lesz végigcsúszni a csúszdán, feltéve, hogy kellő szakítószilárdságú textíliából szőtték az úszónadrágunkat. Vádolnám az igazgatót? Ugyan, az elmúlt hónapokban többször találkoztam vele személyesen, hol ilyen riport, hol olyan tévéforgatás ügyében, és tanúsíthatom: mindenről őszinte és kimerítő felvilágosítást ad, ha kérdezik. Hiszen az általa vezetett vállalat és a mi érdekeink valójában egybeesnek. Miért nem állította mégsem tájékoztatója reflektorfényébe a gondokat? Gyaníthatóan azért, mert nem látta értelmét, hogy belebonyolódjon a problémákba, tudván, ha elmondja egyszer, tízszer, és semmi sem változik, akkor felesleges előhozakodni újra — ezeregyedszer. Mégis, valamit tenni kell, ha nem akarjuk, hogy végérvényesen odalegyen a nimbuszunk, hogy joggal büszkélkedjünk fürdővárosi címünkkel, rangunkkal. Az első feladat, persze, mi más lehetne? Pénzt, pénzt és pénzt kellene szerezni. A VÁTI felmérte, mekkora összeggel fordíthatnánk meg a pusztulási folyamatot. 4-4,5 milliárd forintot kellene előteremteni. Szép summa. „A VI. ötéves tervciklusban a fővárosi fürdők állagának megőrzésére, rekonstrukciójára központi pénzeszközökből egy árva fillért sem kaptunk. A tanácsok csak az alapellátás fejlesztését tartják szem előtt, ebbe a körbe a mi létesítményeink 9