Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - P. Szabó Ernő: Ars longa...

REJTETT KINCSEK Elválasz't és összeköt. Behatárolja a teret, noha ő maga szinte nem is létezik — vastagsága néhány milliméter csupán —, alig-alig látszik, mégis magához vonzza pillantásodat. Üveg — színes, festett üveg — ez a szinte testetlen valami, festett üvegből készült ablak, amelynek mintha lényege is állandóan változna. Másról beszél, ha ragyogó reggeli fényben közelíted, színei szinte izzani látszanak, elkomorodik, ha odakint barnásszürke az ég, s majdnem megszűnik létezni, ha beesteledett. Színes üvegablak — a katedrálisok művészete, mondod, középkor, gótika, magasba szökkenő tornyok, csúcsívek, tartóbordák, rózsaablakok... Franciaországi képek jelennek meg előtted, német templomokat s névtelen szerzeteseket látsz, akik kolostorok félhomályos termeiben szorgoskodnak, hogy apró üvegdarabkákból, ólomcsíkokból megszülessen a csoda, a színes üvegablakok csöndes varázslata. Középkor, mondod, s befordulsz a Thököly útról a Nefelejcs utca kopott, századfordulós bérházai közé. Belépsz egy kapun, a 26-os számú ház kapuján. Nézed a málló vakolatú falat, azután feljebb siklik pillantásod, s újra érzed a varázslatot, amelyet a templomok félhomályában érzel az ablakok vörösei, kékjei alatt. Aprócska képet látsz magad előtt, két fiúcskát, az önfeledt játék egyetlen pillanatát. Egyikük áll, s egy állatra — pettyes leopárdra — helyezi a karját, a másik az állat hátán ül, támaszkodik. Ifjúság, szépség, szelíd erő együtt, fölöttük felirat, amely a századfordulós képet visszas előrevetíti az időben, mert az alkotó, a szépet teremtő embert dicsőíti: Ars longa, vita brevis... M Az élet rövid, az alkotás örök — a mű azonban magát az embert őrzi meg, létének határait tágítja, megidézi az ifjúságot, az alkotó szellemet akkor is, amikor létrehozója már régen az egykor voltak közé tartozik. S milyen paradox a figyelmeztetés és maga a helyzet is: törékeny üveglapok hordozzák az alkotás, a művészet örök voltáról szóló üzenetet; az elmúlt hatvan évben minden esélyük megvolt a megsemmisülésre. Ép maradt mégis a kép, az ablak, ha meg is sérült egy-egy helyen, a fiúcskák változatlan bájjal, bizakodással tekintenek a messzeségbe. Talán éppen ez a művészet csodája: a törékenységben is benne a maradandóság. Nem reprezentatív az épület, nincsenek őrök — legfeljebb a ház külső falán elhelyezett emléktábla inthet tiszteletre: jelzi, hogy itt élt Róth Miksa, a magyar üvegfestő művészet kiemelkedő jelentőségű mestere (1865-1944). Figyelmeztet a tábla, de oly sok tábla figyelmeztet hiába! A legfontosabb figyelmeztetés, persze, maga a mű, de elpusztult, erősen hiányos üvegfestmények sora mutatja, hogy a gondatlanság, közömbösség ellen minden szó kevés. Szerencsére Róth Miksa művészetére igen sok mű emlékeztet Budapesten s, persze, vidéken, sőt, az országhatárokon kívül is. Külföldön, a többi között, Milánóban, Bostonban, Hágában, Mexikóban, Bécsben helyezték el munkáját; dolgozott a velencei biennálé magyar kiállítási csarnoka számára is. Itthon Debrecentől Szegedig, Pécstől Egerig szinte minden jelentősebb városba eljutott műveivel; az ő munkái a marosvásárhelyi kultúrpalota ablakai, ő restaurálta a kassai dóm üvegfestményeit. Budapesti alkotásainak teljes listája is oldalakat tenne ki, hiszen a Bazilikától kezdve az Országos Levéltárig, a királyi vártól az Országházig szinte mindegyik jelentős, az ő korában épített vagy restaurált épületben ott vannak a művei. Hosszú, tartalmas, alkotó élet volt az övé. A mesterséget édesapja, Róth Zsigmond, az egyik utolsó céhmester műhelyében tanulta meg. Már tizenkét éves korában részt vett a régi Műcsarnok ablakainak elkészítésében. Tizennyolc évesen külföldön tanulmányozta a XIII. századi üvegfestészetet, húszévesen saját műhelyében dolgozott. „Ezidőben — írta emlékezésében — az üvegfestészet a legsivárabb, legszomorúbb korát élte. Az üvegfestészet tervezetei a legrosszabb értelemben vett eklekticizmusban fogantanak, és a régi stílusoknak kritika nélküli, lélektelen variálásba merültek ki. Tetézte a bajt, hogy mindezek a tervezetek, az üveganyag természetének ellentmondó, lehetetlen technikával kerültek kivitelre. A színes zománcfesték sűrű alkalmazására és a festői elem túltengése jellemezte ennek a meddő kornak műveit." Művészileg-emberileg nyitott volt az újra, igen gyorsan reagált például arra az új lehetőségre, amelyet az amerikai Tiffany opaleszcens-üvegei jelentettek a múlt század kilencvenes éveiben; s noha felismerte, hogy templomablakoknál technikai okokból nem alkalmazható az eljárás, úgy vélte, Tiffany hatására az üvegfestők belátták, „hogy a gyárszerűvé lett üvegfestés nem vezethet célhoz és visszatértek — az egyedüli helyes útra — az egyéni célkitűzésektől áthatott művészi munkához." Nyitott volt és sokoldalú — de válhatott volna belőle enélkül éppen az eklektika, majd a szecesszió jelentős alkotója? Hiszen az üvegfestőknek eleve több megkötöttséggel, változó feltételekkel kell számolni. Egyházi és középületek, lakóházak, más-más funkciójú, nagyságú terek, eltérő stílusok, hangulatok — más-más megoldást tesznek szükségessé. Ráadásul az üvegfestő gyakran nem saját terve, kartonja alapján dolgozik, s magukat az ablakokat sem készíti saját maga. A terv és az adott tér ismeretében tehát először az üvegfestő képzeletében készül el, kerül helyére a mű, amelyet csak ezután kezdenek összerakni munkatársai. Épülettől, megrendelőtől függően változott tehát Róth Miksa ablakainak stílusa. Egyaránt sikerrel örökített meg jelentős magyar történelmi alakokat és magyarországi szentek életéből vett jeleneteket; az eklektika történelmi stílusjegyei éppen úgy jellemzik világát, mint a szecessziós formakincs. Igen sok nagy egyéniséggel került kapcsolatba munkája során; 1943-ban írt emlékirataiban a többi között Ybl Miklósról, Steindl Imréről, Székely Bertalanról, Horti Pálról, Maróti Gézáról beszél — mindig őszinte tisztelettel, a kiváló teljesítménynek kijáró elismeréssel. Pályafutása legszebb eredményei között tartotta számon a „gödöllőiekkel", Körösfői-Kriesch Aladárral és Nagy Sándorral való együttműködését. Aligha túlzott: a Nemzeti Szalon, a velencei kiállítási csarnok, a marosvásárhelyi kultúrpalota, a lipótmezei kápolna, a temesvári püspöki szeminárium, a budapesti papnevelő intézet oratóriumának üvegfestményei és mozaikjai nemcsak vele éreztették úgy: ideális kapcsolat alakult ki közöttük. Sokféle irányba vezet tovább az út a Nefelejcs utcai szürke háztól — az Ars longa, vita brevis felirat alatti fiúcskák azonban, bármerre induljanak, biztos támpontot jelentenek. Tökéletesen meggyőzik a nézőt egy művészi pálya nagyszerűségéről és az anyagban rejlő lehetőségekről. P. SZABÓ ERNŐ 36