Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - POSTA

posta 1076 Garay utca 5. Telefon: 415-582, 215-440/47 Nemcsak a siklás a fontos! „Bár már a beharangozott és többször módosított határidőkön is túl vagyunk, a Sikló még mindig nem siklik, ám annyi baj legyen, előbb-utóbb majd csak megindul" — írja Tóth Sándor budapesti olvasónk levelében. Ehhez nekünk sincs mit hozzátennünk, hiszen reméljük, mire e sorok megjelennek, már javában közlekedik fővárosunk régóta hiányolt közlekedési látványossága. Inkább a levél további észrevételeit tartjuk közérdekűnek, elgondolkodtatónak. „Magam is figyelemmel kísérem az előkészületeket, a különböző munkálatokat, s kezdetben igazat is adtam Diószeghy Margit sorainak (Sikló — park — parkoló címmel az 1986/4. számunkban közöltük levelét — A szerk.), amikor megállapítja, hogy a munka az első perctől kezdve szervezetten folyik. Azóta — ahogy egyre szélesebb rálátása van az embernek a megvalósuló tervekre — az összkép nem támasztja alá az indulás bizakodását, inkább romlik. Lassan-lassan igazat kell adnom a Magyar Hírlap 1986. április 25-i számának A sikló szépséghibái címmel megjelent cikknek, melyben Elek Lenke sommásan leszögezi: „Annak ellenére, hogy évtizedekig készültek a sikló rekonstrukciójára, az utolsó pillanatban mégis elkapkodták a tervezést." Néhány észrevételt magam is teszek, a jobbítás szándékával és abban a hiszemben, hogy a tanulságokat még mindig nem késő levonni. Az az érzésem, a különböző szervek és illetékesek nem dolgoztak és dolgoznak összhangban egymással. Csak apró, de tipikus példa: a leaszfaltozott Lánchíd utcai járdát egy darabon újra felbontották, majd aszfaltozták, ugyanis az első rendbetétel után építették ki a parkoló lámpáihoz a vezetéket. Hogy hogyan, azt úgy látszik, senki nem ellenőrizte, mert az utolsó lámpa tövéhez csak oda vannak téve az aszfaltdarabok. Apró ügy, de félelmetesen jellemző a munkamorálra, az igénytelenségre. Mellesleg az új rend erős zavarokat okoz a parkolásban. A közlekedés sem látszik megoldottnak. A Clark Ádám térről a gyalogosok számára a Várba vezető legtermészetesebb útvonal a Hunyadi János utca elején induló lépcsősor, de ezt még mindig nem hozták rendbe, így egyelőre se Sikló, se lépcső. Feleslegesnek érzem a Várban a kisbuszok közlekedtetését, hiszen még — ahogy a hivatalos jelentést olvashatjuk — „beszerzésük késik", és úgyis csak pénzszerzési eszközül szolgálnának, s ki tudja, beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket, nem lesznek-e ráfizetésesek? Azt a rendelkezést, hogy a Várba történő napi behajtási engedélyeket korlátozott számban adják ki, és azokat a Fővárosi Szállítási Tanács Irodától kell kérni, igen bürokratikus intézkedésnek tartom, bonyolult, sok zavart előidéző agyszülemény ez. Vigyázat, jószándékunkban ne lőjünk túl a célon! A rendelkezések az embert szolgálják: az itt lakókat és az ide látogatókat! Éppen ezért nem értem, miért nem tesz ki a Tanács egy táblát az Öntőház utca elejére, hogy ez zsákutca. Külföldiek százai bolyonganak ezen a neorealista tájon abban a hiú reményben, hogy itt feljuthatnak a Várba. Közben csodálhatják az omladozó falakat, majd a Várbazár elszomorító látványát. Csak némi gondosság kellene, hogy elfogadható képet nyújtson a Sikló környéke. Magáról a Sikló melletti részről csak annyit: szépen helyreállították a támfalakat. Fájó, hogy Róth Miksa művét, az üvegmozaikból kirakott és a háborúban megsérült címert, a történelmi Magyarország középcímerét az angyalokkal, nem újították fel, befalazták. Pedig esztétikai szempontból is odakívánkozik a most bántóan üres felületre. Nekem nem a perecárusok hiányoznak a Sikló mellett, hanem a mosdók , a vécék. Ha ezekről megfeledkeznek, abból botrány lesz. Pecunia non olet. A Batthyány térihez hasonló forgalmú illemhelyet lehetne és kellene kialakítani itt, aranybánya lenne bárki vállalkozó számára. Ha nem lesz meg, jöjjenek el az illetékesek, szaglásszák körül a Borsosféle térplasztika környékét, a kisalagutat, a gyermekjátszótér homokját — és vonják le a tanulságot. Ne mindig utólag, jóval nagyobb pénzért hozzuk helyre, építsük meg azt — ahogy a Siklót is —, ami a közösségi élet létszükséglete. Ezért írok aggódó jószándékkal, de alighanem már szintén elkésve." Felújítás, rehabilitáció Szinte nincs hozzászólás, levél anélkül, hogy a felszólaló, levélíró ne tenné szóvá épületeink leromlott állapotát, a tatarozás, felújítás, rehabilitáció szükségességét. Örvendetes, hogy van már szemünk a közösségi látáshoz. Ugyanis, akik aggódnak a lakóházakért, a középületekért, műemlékekért, azok rendszerint megfelelő lakásokban laknak, óvott, csinosított otthonokban. Tehát nem önmagukért emelnek szót, még ha érzik is az összefüggést a problémák szűkebb és tágabb felismerése, áttételei között, hanem a környezetért, az egész városképért, a mindnyájunk tudatához nőtt, közöttünk kapcsolatot teremtő értékek fenntartásáért, megóvásáért állnak ki óvó, a jelenből kiinduló, de a jövőt szolgáló figyelmeztetéseikkel. Közéjük tartozik kedves szerzőnk és levelezőnk: Bada Gyula (1102 Budapest, Liget u. 33.), akinek a leveléből idézünk. „Egyes építkezési, épületjavítási elmaradások, szünetelések már szinte szimbólumává válnak az idült munkaerőhiánynak. Lechner Ödön egyik, nem eléggé méltatott alkotása a kőbányai egytornyú plébániatemplom. Művésze kereste — mint minden alkotásában — a sajátosan magyar és ugyanakkor modern építészeti stílust. Temploma és tornya eklektikus elemeken erősödve szökött a magasba 1899-ben. Ám az idő és a két világháború viharai csúnyán megviselték, be is ázott, hullott foltokban a vakolat. De hogy el ne pusztuljon ez az értékes műemlék, kapott javítási készségül egy csodálatos állványépítményt — minden kőványai lakos örömére és bámulására. És elindultak a hosszú évek, melyeknek igen lassú során megszűnt végre a beázás, és újraszületve nyúlt az ég felé világító toronyórájával, aranyozott keresztjével az új, sisakos magyar torony. A legsürgősebben elvégeztetett, az állványerdő fele fölszabadult, eltűnt. A fele — további javításokra — maradt. És újra jöttek és mentek az évek, és olykor néha még folyt is némi további munka. És most egyszerűen megállt az idő és a munka. Belül széphangú koncertek, kívül rothadó gerendák a még javításra váró helyekre támaszkodva. És ha a demográfiai vészes süllyedés nem szűnik, ott is fognak elrohadni — emlékeztetőül — a jövő században." Lapunk ez évi áprilisi számában, a téka rovatunkban közöltünk Kiss Károly tollából ismertetést a Kőbányai utcák, utak, terek, parkok története című kiadványról. Többek között ezt írja Kiss Károly: ,,Á műemlékekben oly szegény X. kerület szép igyekezetét látva úgy gondoljuk, hogy a múltjukat kereső és jól-rosszul őrző budapesti városrészek között különleges hely illeti meg Kőbányát. A fővárosnak nincs sok oka dicsekedni köztéri szobraival, s Kőbánya ilyen tekintetben még szegényebb. Nagyságához és jelentőségéhez mérten igazán szerény értékű, amit egyelőre fölmutathat, de amije van, azt megbecsüli és vállalja." Ezt mindenki megérezheti, ha a Kőér mentén sétálgat Kőbányán vagy a sörgyár erjesztő pincéi fölött, ha megüti orrát a deszkakerítésen kibukó orgona illata, ha idős nénikkel beszélget, kikben megvan az a városuk iránti öntudat, szeretet, amely az új városközpontban nyüzsgő, még csak nemrég ideköltözött magasházi lakókban most kezd kialakulni. A helyes emberi arányok és formák megőrzése, illetve megtalálása jellemző erre az érdekes városra, és ez a biztató. A Fővárosi Tanács egyébként most állította össze nagyszabású rehabilitációs tervét. Ebben leszögezi: „szükséges, hogy szélesebb körben beinduljon a lakókörnyezet minden elemére kiterjedő, a meglévő értékeket megőrző, azokat kiegészítő, a lehetőségeket maximálisan kiaknázó, a rendelkezésre álló eszközöket optimálisan felhasználó megújítási tevékenység, a rehabilitáció." 48