Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk GARAI GÁBOR A tiszta zengés Garai Gábornak harminc éve jelent meg első verseskötete (Zsúfolt napok, 1956), azóta megszakítások, elhallgatások nélkül — persze sok belső küzdelemmel, válságvölggyel — folyamatosan és teljes művészi súlyával jelen van költészetünkben. Ha valaki nálunk — ahogy Ady mondja — szabálytalanul túllépi a magyar lírikusnak kiszabott harminchárom esztendőt, a kritikusok rögtön „vonulatról", „pályaívről" beszélnek, bizonyára nem ok nélkül. Csakhogy a kritikusok — kevés kivétellel — nem költők, s így nem gondolhatnak rá, hogy az a bizonyos ív, a líra íve, éppen megalkotója számára hajlított íj is lehet, honnan a költő szívébe röppen az igazság fájdalma, ritkábban öröme. Mert az alkotás, az adás törvénye: aki rejtett kincseit teszi közszemlére, szórja szét, az szíve vérét keveri a vágyak vakolatába, hogy annyi rombolás után épüljön is valami, ahogy szegény Tóth Árpád példának, magyar költői sorsnak megfogalmazta a balladás Kőmíves Kelemenné áldozatát. Rossz megjelölés, hogy „közéleti". Sok méltatlan hordalék tapad a szóhoz. Pedig Garai Gábor közéleti költő volt, s legújabb kötete bizonyítja, az is maradt az előbb említett értelemben. Ez a közéletiség az egyén és a társadalom közti megszenvedett kapcsolat, vállalás, sokszor tragédiákkal terhelt kötelesség, ugyanakkor remény, hogy lesznek, akik meghallják ,,a madarak szavát", ,,a tiszta zengést a lombok között". Igaz, ehhez „a benső ligeteket" kell megismerni, végigjárni a költővel együtt, ki míg „a tolvaj időt" keresi, önmagának, az olvasóknak is csak egy tanácsot adhat: „ne add föl személyiséged". Az új kötetben hiánytalanul jelen vannak Garai Gábor régi erényei. Elsőnek említem a társadalmi érzékenységet. Tud azonosulni a leszorultak, az árnyékba hullottak sorsával, a szegények melletti kiállás most is rokonszenvesen kap hangot a kötetben (Rokkantak az Angelikában). Az új, a fiatal nemzedéket ugyanazzal az iróniával szemléli, ahogy saját korosztályát. Senkit nem ment föl, nem kegyeket keres, hanem igazságot. (Makogók). Versépítkezésében megfigyelhető, miként adja a vers alapját egy aprónak tűnő tény, a költői reflexióban hogyan válik ez általános üggyé, ítéletté, ahogy a Tűzfal című szonettben a lezáró három sor a halálig tágítja bennünk a döbbenetet. Garai Gábort fegyelemre szoktatta az élet. Ez a költői fegyelem a formai érzékenységgel párosulva — és tudással, sajnos, ezt ma már hangsúlyozni kell —, lehetőséget ad a sokszínű hangvételre. A formai fegyelem tartja féken a csapongó képzeletet, ad erőt az idővel való küzdelemhez (Hatvan bika, Tört agancsú szarvas). A szépség finom, érzéki öröme több költeményen piroslik át, a háttérben mindig ott a búcsúzás árnyéka. Nem is a vágy, a szenvedés intonálja a legszebb sorokat. Hadd idézzek kettőt, melyre Petőfi is örömmel adná áldását: „Csak csillagként remegsz felettem, szerelmem csöndes mámora." (Cseresznyevirág) A költő — eddigi pályája is tanú rá — tudatosan keresi a hozzá közelálló elődöket, itt ismét hangsúlyozom, megkönnyíti dolgát, hogy formakultúrája is segíti ebben. Ady, Babits, Rilke, Tinódi, Weöres tűnik föl a kötetben, s találunk utalást Petőfire, Kosztolányira. A nevekhez szükségtelen megjegyzést fűzni. Bár „melléktermékeknek" minősíti a Luther-monológok ciklus darabjait, ezek a költemények a vívódások, élethelyzetek nem aktualizált, mégis századokon át is érvényes megfogalmazásaival a kötet legjobb versei közé tartoznak. A lezáró mű, a rímtelen jambusokban írt dráma: A reformátor mind a konfliktus, mind a nyelv szempontjából külön elemzést érdemelne. Mindenesetre a sok mai felszínes, hatásvadászó, naturalista prózai színmű között felmutatta a verses beszéd változatlan hatását, erejét. ,,A líra meghal" — idézi Babitsot mottóként kötete elején Garai Gábor. Hadd válaszoljak ugyanennek a Babits-versnek (Régen elzengtek Sappho napjai) utolsó sorával: „Az istenek halnak, az ember él." Tehát a költészet is. Különösen az, amelynek épek a gyökerei. Ez a költészet ilyen. (Szépirodalmi Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ MÁRTON LÁSZLÓ Nagy-Budapesti Rém-üldözés — Menedék Márton László prózája egy olyan epikai látásmód megszületését dokumentálja, amely az irodalom időszerű, bár nálunk még kevéssé felismert új áramába kapcsolódik, amelyet radikális eklektikaként jellemezhetünk. (Ez a látásmód az irodalmon kívül álló művészeti közegekben már számosabb példákban érzékelhető.) Ez az ún. transzavantgarde kialakulásához kapcsolható szemléletmód nálunk markáns módon Hajnóczy Péter kései prózájában jelentkezett (A játék, Jézus menyasszonya, novellák), s éppen a világ kaotikus állapotának művészi leképezésében és a formai megoldások következetességében rejlik fő erénye. Márton máris jelentős munkássága így Hajnóczy zseniális érzékenységéhez köthető, ezenkívül természetesen nyelvezetén, ironikus reflexióira való hajlamán s más jeleken kimutatható autonóm kapcsolódása az új magyar prózához (Mészöly, Esterházy, Nádas stb.). Mint a Nagy-Budapesti Rém-üldözésnek már első elbeszélése (Aalvilaag) is mutatja, írói világa, az érzékelt létezés leginkább a tenyészet és az enyészet szópárral jellemezhető. Sajátos aspektusát jelenti Márton prózájának az is, hogy a nagyvárosi (budapesti) létforma adottságai is hasonló tenyészetben jelennek meg: a pontos dologi információk kaotikus viszonyokból merülnek föl. (Rosta, Konzervcsukó). Márton egyébként is gazdag írói világát akár a filológiai vagy művelődéstörténeti motívumok bátor alkalmazásával, akár a fikció kiterjesztésével gazdagítja. (A tornác, Menedék). Az új próza s tágabb körön az új művészet legújabb fejleményeivel egybehangzóan egyfajta, az eddigiektől eltérő írói szuverenitás birtokosa: állandó, de nem kiélezett irónia jellemzi, amely az anyaghoz, a mű és a valóság minden eleméhez való autonóm viszonyon alapszik. Nem ismer sem érzelmi, sem gondolati tabut. Márton legutóbbi könyve, a Menedék eddigi ouevre-jébe hangsúlyosabban kapcsolja be a személyiség problémáját. Szemléletmódja és műformálása továbbra is következetes. Erre mutat, hogy az érzékelésmód, a képzetkincs, a motívumvilág nem a megszokott módon kapcsolódik össze, s rendeződik sajátos struktúrába. Az irodalom és általában a művészet autonómiájának, az írói-művészi szuverenitásnak Márton prózájában jelentkező új típusa röviden azzal a dialektikus viszonnyal jellemezhető, hogy az író fölötte áll anyagának, ugyanakkor éppen ő tartja tiszteletben a világ létező anyagiságát és spontán rendeződési formáit. Előítélet, az opus anyagából kivezető megfontolás, érzelmi gúzs nem köti. (Magvető) SZKÁROSI ENDRE GEDEON PÁL Mindez megtörtént Az ismert mondás szerint az újságok a hétköznapok történelemkönyvei. Való igaz, a mai ember ott akar lenni az általa fontosnak ítélt eseményeken, lett légyen az bárhol a világban. Táguló világunk ismeretei és információi új éhséget szülnek. Tudni akarjuk, hogy mi minden történt másokkal, ámde azt is, mi történik mivelünk. Látni, ismerni akarjuk „ .u

,:ket körülvevő kis részleteket, a kisvilágot, és jól akarjuk érezni magunkat benne. De — amiként Lukács György utal rá — benne akarunk lenni az intenzív totalitásban is, hiszen mi is ott nyüzsgünk az evilági turbulenciában. És hol van akkor még a mai ember olthatatlan vágya a jövő megismerésére? Meg a sokmillió olvasó örök gyanakvása: van-e válasz felvetett kérdéseinkre, s ha igen, miben is áll az? Az újságíró mindezekből egy szegletet a magáénak tudhat. Őt a „mit-mikor-kinek" elve vezérli, s ez nem kevés. Szakmai tudásának egy része ugyan elillan a tegnapi lap unalmával, de a gyöngyszemek újból és újból teret, papírt, kötetet követelnek. Gedeon Pált nem kell bemutatni. A Népszava több mint negyven éven át volt munkatársának, majd főszerkesztőjének neve, munkássága felhatalmazza arra, hogy új kötetében negyven év hétköznapi történelméből meghökkentően, drámaian vagy derűsen felvillantsa: mindez bizony megtörtént! Alig háromtucatnyi riport, tudósítás, útleírás, élménybeszámoló, kommentár egy rendkívül eseménydús korszakról. Ráemlékezés az idősebbeknek, ismeretgazdagítás a fiatalabbaknak. História delectat, história docet... a történelem gyönyörködtet, a történelem tanít — 45