Budapest, 1986. (24. évfolyam)
7. szám július - Hegyi Klára: Tartományszékhely az oszmán birodalom peremén
szigorú beszámolási kötelezettsége végső soron azt szolgálta, hogy a szultáninagyveziri tanács és az isztambuli kormányhivatalok az óriás birodalom bármely pontján felmerülő bármilyen ügy eldöntéséhez azonnal megkapjanak minden szükséges információt. Ha, mondjuk, a budai szandzsák valamelyik faluja panaszt tett adója önkényes kirovása miatt, vagy a falu török birtokosa javadalma megemelését kérte, a szultáni tanács ülésterme mellé telepített irattár adóösszeírásaiból és birtokadományozási listáiból percek alatt előkereshették a szóban forgó falu minden adatát. De szükség esetén annak is utánanézhettek, hogy egy meghatározott napon hány marhát hajottak át a budai Duna-hídon, mit hoztak az áruszállító hajók a kikötőbe, s név szerint kik árultak káposztát a Várhegy zöldségpiacán. A népesség- és adóösszeírások, a birtokjegyzékek, vám- és pénztári naplók, közös nevükön defterek másodpéldányai a közigazgatási központokban, esetünkben Budán álltak rendelkezésre. Egy harmadik irattömeget pedig a meghódított városok és falvak gondosan lelakatolt ládáiban őriztek, ezek az illető helység számára fontos végzéseket, engedélyeket, nyugtákat, jogbiztosításokat meg helyi rendelkezéseket tartalmaztak. A török Buda régvolt hivatalaiban termelt irathegyeknek, sajnos, csak töredékei maradtak ránk. Mögöttük egyfelől imponáló pontosság és teljesség érződik, másfelől minden idők bürokráciáinak riasztó önmagáért valósága: mintha a sok hivatalnok csak azért lett volna, hogy papírokat írjon tele. Mindkét érzés része az igazságnak, a túlméretezett bürokrácia egymást kiegészítő alkotóeleme. Együtt élnek, de ezen belül az idő múlásával részarányuk megváltozott. A 16. század egy új tartomány beillesztését és berendezését rótta az ide telepített hivatalokra, s a birodalom fénykorának kiválóan működő adminisztrációja gyorsan és pontosan tette kötelességét. Ekkor a munka volt elsődleges, a végeláthatatlan listák pedig ennek hasznos termékei. A virágkorból a hanyatlásba váltó 17. században az ellustuló ügyintézés kevesebb iratot termelt, s ennek egy része is önmagát ismételgette, mind ritkábban tartalmazott érdemi intézkedéseket. A budai török adminisztráció leglátványosabb ténykedése persze nem a piaci zöldségárusok helypénzeinek beszedéséből meg a Duna-parti fürdők csapjainak megjavíttatásából állt, hanem az oszmán világbirodalom és mindenkori uralkodója képviseletéből. Isztambulból ritkán érkeztek követségek Bécsbe, így a magyarországi török főemberekre, mindenekelőtt a budai pasára hárult, hogy a nagy ellenfél, a Habsburg császár közvetlen szomszédjaként hol fegyverrel, hol a diplomácia eszközeivel adjon nyomatékot az oszmán hatalmi törekvéseknek. A nagy távolság miatt a szultáni fősereg csak a nyár derekára érte el a magyarországi hadszínteret, a hadviselésre alkalmas évszakasz első hónapjait nem tudta hasznosítani. Ebben a helyzetben megnőtt a Balkán félsziget északi felén állomásozó katonaság jelentősége, a főseregnél összehasonlíthatatlanul kisebb létszámú, állandóan itt tartózkodó magyarországi csapatok pedig különös súlyt kaptak. Nemcsak védték a birodalom határát, hanem sikeres vállalkozásokkal több magyar végvárat megszereztek. E helyi akciókat legtöbbször a budai pasák tervezték el és vezették, s akkor is felvonultak hadinépükkel, ha a szultán vezetett ide hadjáratot. Bár a pasák mindegyre tagadták, hogy a török katonák rablóportyáira áldásukat adták, vagy egyáltalán tudomásuk lett volna róluk, éppen úgy fedezték és védték ezeket a kisebb akciókat, ahogyan a magyar hatóságok a végváriak hasonló megmozdulásait. Az pedig már a legfelső török adminisztráció — pasák, defterdárok és katonai parancsnokok — tudatos politikája volt, hogy a török várakon kívüli, királysági területen fekvő falvak egyre szélesebb sávját osztották ki katonáiknak szolgálati birtokul. A katonák azután — hiszen megélhetésükhöz kellett — véres erőszakkal kényszerítették adófizetésre a falvakat. SIKERREL KELL JÁRNI Az oszmán hatalmi befolyás terjesztésében e kemény módszerek mellett Buda új urai a sajátos, keleti diplomácia mestereinek is bizonyultak. Széles skálán játszottak: a goromba fenyegetéstől a mézes hízelkedésig, a hajthatatlan szilárdságtól a kiszámíthatatlan hajlékonyságig, az uralkodói gőgtől a szívélyes barátságig minden viselkedési formához értettek. A nagy mesterek székhelye Isztambul. A meghatározott céllal odaérkező császári követeket néha az őrület határára kergették török tárgyaló partnereik azzal, hogy hosszú hónapokig, nemegyszer évekig elhúzódó, udvariassági vizitek társalgási cikornyába fúló, meddő fecsegéseire kényszerítették, vagy ennek ellenpontjaként rövid és goromba veszekedés után börtönbe zárták őket. A szultáni szerájban iskolázott budai pasák jó tanítványoknak bizonyultak. Tassi Gáspár, Eszterházy Miklós nádor követe az 1627-es szőnyi békét megelőző tárgyalásokon, még csak tizenegy napja tárgyalt Murtezá budai pasával, amikor türelmét vesztve beírta naplójába: „olyan goromba fogási vannak e nemzetnek, hogy ugyan utálja az ember". A magyar királlyal folyó érintkezés hangnemében és külsőségeiben a török kor két évszázadában határozott változás állt be, amely hűen követte a két fél hatalmi viszonyaiban végbement eltolódást. A 16. században, a törökök erőfölényének idején, amikor a magyar király évi ajándék címén valójában adót fizetett a szultánnak, a budai pasák hol fejedelmi gőggel, hol kegyes leereszkedéssel, de mindig az erő pozíciójából leveleztek ellenfelükkel, akit röviden „Bécs királyának" tituláltak. A századforduló tizenöt éves háborúja az erők kiegyenlítődéséről tanúskodik, a háborút lezáró 1606-os zsitvatoroki béke pedig elismeri a „bécsi királyok" császári méltóságát, s elengedi adójukat. A budai pasák is hangnemet változtatnak. A zsitvatoroki béke gyors egymásutáni megújításait megelőző tárgyalásokon ritkán fenyegetőznek uralkodójuk végtelen erejével, helyette szívós és idegölő alkudozásokkal igyekeznek néhány adózó falut szerezni a magyar királlyal egyenrangúvá vált szultánjuknak. Míg a budai pasák a magyar királysággal szemben birodalmuk hatalmi igényeinek érvényesítését kapták feladatul, addig a vazallus Erdély esetében a fejedelemség és a királyság kapcsolataira s a fejedelemségen belüli viszonyokra kellett éberen figyelniük s közbelépniük minden olyan esetben, amikor a két országrész viszonyában vagy az erdélyi belügyekben számukra kedvezőtlen fordulat fenyegetett. Az Erdély feletti őrködésből a budai mellett a fejedelemség déli bejáratát megszállva tartó temesvári, Várad eleste (1660) után pedig az ide rendelt pasák is erőteljesen kivették részüket. Amikor például János Zsigmond 1565-ben a királyi csapatokkal szemben szorult helyzetbe került, Hasszán beglerbég segített neki Erdődöt, Nagybányát és Szatmárt visszaszerezni. A tizenöt éves háború nyitányakor a budai és a temesvári pasa kampányt indított a királysági főurak megnyerésére: birtokadományozások ígéretével próbálták őket átpártolásra csábítani. A magyarországi török adminisztráció vezetőinek, mindenekelőtt a budai pasáknak elsősorban katonai és diplomáciai feladatkörük miatt teljhatalmat tulajdoníthatnánk, s ez szöges ellentétben áll azzal a másik ténnyel, hogy aprócseprő igazgatási intézkedéseikhez ki kellett kérniük a központi hivatalok engedélyét. Mit juttatott hát nekik a szultáni önkény: az önállóság szabadságát vagy szabadságot szolgai engedelmességre? Az uralkodók pedig féltékenyen ügyeltek arra, nehogy hatalommal felruházott szolgáik riválisaikká válhassanak. A nekik juttatott urasághoz a létbizonytalanságot kapcsolták társul: cserélgették, dobálták, elcsapták gyakran megölették őket. Ám ebben a fővárostól sok napi járóföldre fekvő tartományban önállóságukra is szükség volt. A szultánok nemcsak eltűrték, hanem megkövetelték, hogy a pasák halaszthatatlan kérdésekben a gyorsan változó helyi viszonyok követelményei szerint döntsenek. Egyéni akcióikban azonban két szempontot nem szabadott feledniük. Azt, hogy önálló döntéseik nem állhatnak szemben a szultán és a birodalom érdekeivel, s hogy sikerrel kell járniuk. 37