Budapest, 1986. (24. évfolyam)

6. szám június - Dr. Radó Dezső: A város majorja

A VAROS MAJORJA Hogy milyen lenne a világ fák, virágok nélkül, remélhetőleg sosem fogjuk megtudni. De hogy mit jelent számunkra ,,az otthon zöld füve", azt sejtjük. Egy darab egészséget, esztétikai élményt, emléket, nemzedékek közti kapcsolatot, jóleső munkát — életünket. Másképpen: a zöldterület társadalmi mozgástér, gazdasági érték, olyan kölcsönösség ember és a természet között, amely az ember és ember közti jó viszonyt erősíti. Mindezt alátámasztja Radó Dezső Budapesti parkok és terek című, a Magyar Nemzeti Galéria kiadásában megjelent, tartalmában, képanyagában egyaránt kiváló könyve. A könyv erényét — azonkívül, hogy tudományosan rendszerező, ugyanakkor olvasmányos — elsősorban az átfogó szemléletmód adja. ,, Van valami reménytelen szűklátókörűség abban, ha egy olyan bonyolult szervezetben, mint egy nagyváros, csupán egyetlen kiragadott feladatra koncentrálnak, nem számolva a kölcsönhatásokkal" — írja a szerző, amikor a város ,,elbódésítását" teszi szóvá. Nos, nála széles a horizont, nincs hiba az arányokkal. Városismeretet, sőt, kultúrtörténeti körképet is ad a munka, miközben megszeretteti környezetünket, Budapestet. A parkok bemutatásának a sorrendje is logikus. Először a történelmi hátteret világítja meg a szerző, majd a művészeti vonatkozásokat, ezután kézen fog bennünket, úgy vezet végig a parkon, megmegállva magyarázza e! a részleteket. Találkozunk a Napóleon-platánokkal, megtudjuk, hogy Mátyás király a Ferrarából hozott vöröshagymákat drágakőként őrizte a kincstárban, hogy jól megválasztott ,,sziklafogó" növények segítik a gellérthegyi séták biztonságát, hogy a Városligetben, a Vakok kertjében még az útburkolat érzékelhető változásai és a jellegzetes illatú, tapintású növények is hozzájárulnak a vakok tájékozódásához. Pontos eligazítást kapunk az utak, parkok, terek elnevezéséről, a bennük lévő létesítményekről, szobrokról — alkotóikról is! (Nem akadékoskodásból említem meg, hogy a nyomda rosszul szedett néhány évszámot, s a Polipölő alkotója, Tóth István nem azonos Tóth Árpád édesapjával, aki Tóth András volt.) Élvezzük az ilyesfajta megjegyzéseket: a Népliget,, a meg nem valósult tervek parkja"; a Gellért-szobor ,,stílusmerénylet"; és ,,...reménykedjünk, hogy az új és újabb ötletgyártók megkímélik a Gellérthegyet és a Tabánt..." Elcsodálkozunk, hogy a Népliget kétszer akkora, mint a Gellérthegy és a Tabán együtt, hogy a Hajógyári szigeten lévő 62 hektáros parkban 66 ezer fa van, míg a 96 hektár területű Margitszigeten 10 029. Örömmel olvassunk újra meg újra az átgondoltan tervezők közt Széchenyi István, Táncsics Mihály és Podmaniczky Frigyes nevét. Nem lajstrom, számbavétel, nemcsak úti kalauz a városhoz Radó Dezső könyve, hanem enné! több. Fuchs Emil főkertész 1882-ben írt sorait idézi: ,,Maga a természet látványa is mindenkit a jóról a jobbra vezet..." Ugyanezt mondhatjuk el erről a műről is, melynek egyik fejezetéből az alábbiakban közlünk részleteket. J. O. AVárosmajor múltját hiába keresnénk az ókorban vagy akár a középkorban is. Ez a Rózsadomb és Kis-Svábhegy — ma Martinovics-hegy — között elterülő teknőszerű mélyedés (a parkon hosszirányban kimélyült meder ma is felismerhető) nem volt egyéb, mint a budai hegyvidék rakoncátlan gyermekének, az Ördögároknak az árterülete, amelyet csupán kaszálónak lehetett használni. A történeti források így is említik egészen a török uralom megszűnéséig, amikor a tulajdona körüli viták irányították rá a figyelmet. 1686-ban a törököket kiűző katonaság szállta meg és vette birtokba a területet, nem is jogalap nélkül, mert a Királyi Kamara a szántókat, réteket és legelőket a területet felszabadító katonai alakulat használatába adta. A harci zaj elülte után 40 évig tartó pereskedés kezdődött a környéket ténylegesen birtokló katonaság parancsnoka és Buda városa között a tulajdonjogért, mivel az újra benépesülő városnak szüksége volt a Várnegyedhez közeli kaszálóra. A perek a mindenkori városparancsnok javára dőltek el, és ugyanilyen eredménytelenek maradtak az adásvételi tárgyalások is. Végre 1729-ben egyezségre jutottak gróf Daun József Henrik városparancsnokkal, aki — miután majort és nyaralót épített az Ördögárok partjára — eladta a területet 3000 forintért Buda városának. Ettől kezdve a kert a Város majorjának neveztetett. Bár sok elképzelés merült fel a terület használatát illetően (téglaégető, takácsműhelyek, kóroda, azaz kórház), az 1731-ben megszületett döntés zöldségtermelő kertészeknek adta ki haszonbérletbe. 50 évig művelték a földet becsülettel kertész elődeink, azonban 1781-ben az ott gyakorlatozó Eszterházy-ezred tönkretette veteményeiket, és emiatt, valamint a növekvő termesztési és értékesítési nehézségek miatt felmondták bérletüket. Buda városa— nem tudván megbirkózni újabb gondjával — 1783 elején árverésre kínálta fel ,,a Város majorjának nevezett kertet, a kert bővítéséhez fenntartott rétet és a körülötte fekvő néhány hold szántót." Az árverésre azonban nem került sor, mert II. József 1785-ben elrendelte, hogy a kérdéses helyen üdülőkertet létesítsenek. A döntés nem volt előzmény nélküli, mert Tallher József már 1783-ban barokk stílusú tervet készített a Város majorjának parkká alakítására, amit az uralkodói intézkedés 1785-ben megvalósítani rendelt. Ez a terv 3000 facsemete betelepítésével 1787-re részlegesen meg is valósult. Néhány szilfa még most, 200 év után is őrzi e telepítés emlékét. Adataink vannak rá, hogy már a XVIII. század végén felkereste a közönség mint kedves kirándulóhelyet. Schams Franz 1822-ben megjelent könyvében szintén megemlékezik róla. Leírása elevenen festi meg a Városmajor életét. „A Krisztina-városnak majdnem északi végén fekszik a budaiak legkedveltebb szórakozóhelye, a Városmajor, amelyet mostanában bővítettek ki és szépítettek meg. Amint a budai Vár lakója kilép a Bécsi-kapun, tekintete máris a Krisztina-város legszélső kertjein és a Városmajor élősövényekkel és fasorokkal keresztül szelt pázsitján pihen meg. Szabályozatlan meder az ágya annak a híddal átívelt kis pataknak, amely majdnem a közepén fut végig ennek a mulatóhelynek, azonban amikor a záporok vize túltáplálja, a szomszéd lakók szorgalmának eredményeit is magával ragadja, vagy iszapba temeti. Alighogy a tavasz kiöntötte zöldjét a határra, máris tarka rajokban özönlik le az úton a Vár népe, az alsóbb részeken csatlakoznak hozzá az itteni lakók, s végül az embertömeg eloszlik a különböző mulatóhelyeken. Itt a fül is megtalálja a maga élvezetét, de nem kisebb a meglepetés változatossága az emberek szeme számára sem, akik másokat látni s magukat mutogatni akarják. Régi szokás avatta május elsejét — amikor az Ég megcsókolja a Földet, s menyasszonyává fogadja, hogy majd anya legyen belőle — e hely első ünnepnapjává. Bárhová tekintünk, mindenütt nyüzsög a sok ember. Olyan világ gyülekezik itt, mint akár a bécsi Práterben. Grófok, bárók, hivatalnokok, tisztek, tudósok, kereskedők, iparosok, hölgyek és polgárnők keverednek össze tarka egyvelegben, s az öregek éppúgy átadják magukat a jókedv tarka mámorának, mint a fiatalok, a lovagok éppúgy, mint a polgárok, a magas rangú hölgyek éppúgy, mint az egyszerű cselédlányok. Zenekarok hangjai emelik a hangulatot, és ennek a májusi ünnepnek olyan költői a szépsége, hogy az ember elfeledi a hitvány mindennapi tülekedést és a maga vajmi prózai életét. Május elsején a Városmajor az ünnepi királynő, s még Zugliget és a pesti Városliget is szerényen húzódik meg e napon." Más források szerint a bécsi kongresszuson részt vett uralkodók 1814. évi budai tartózkodásuk alatt meglátogatták a Városmajort. 1825-ben az elöljáróság mutatványosbódék felállítását engedélyezte. Ezzel kezdetét vette egy olyan folyamat, amely a Városmajor nívóját lerontotta, s ott lassan vurstlihangulat alakult ki. (Napjainkban is megszívlelendő tanulság!) Budán, az akkori első kerületben volt a városmajori, főleg 22