Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Seregi László: A tél mindig rosszkor érkezik

négyszerese a konyhasóénak. Meg aztán, hogy ezt se hagyjuk figyelmen kívül: ennek a használata bizonyos szakértelmet kíván. Nem szabad csak úgy, lapáttal kihányni a burkolatra, az sem közömbös, hogy mekkora az anyag koncentrációja, s hogy a nap melyik hőmérsékleti periódusában alkalmazzák. A vállalatnak viszont nincs pénze, hogy megvegye az optimálisnak tartott Weiser típusú szórógépet. Ha előbb nem, hát utóbb csak sikerül előteremteniük az, úgy tűnik, nélkülözhetetlen berendezés megvásárlásához szükséges összeget. A budapestiek érdekében soká aligha késlekedhetnek. A Fővárosi Közterületfenntartó Vállalat vezetőin semmi nem múlik. Akkor sem haboztak, készek voltak az azonnali váltásra, amikor híre kélt, hogy megtalálták a síkosság elleni legerősebb ellenszert, a magnéziumkloridos oldatot. Mégpedig az NDK-ban. A kísérletek beváltak, csak épp kiderült, hogy a németek nem képesek évenként ötezer köbméternél több alapanyagot szállítani. Nem beszélve arról a cseppet sem mellékes szempontról, hogy a magnéziumklorid beszerzése sem olcsó mulatság. Jelenleg ott vetik be, ahol a leginkább várhatók fennakadások, különféle, a közlekedés folytonosságát gátló körülmények. Pénz, pénz és megint csak pénz. Az elmúlt évben 80 millió forintba került a tél elleni küzdelem. Hogy megérte-e ennyit is költeni érré, hiszen nap nap után hallhattuk, hogy korántsem mennek úgy a dolgok, ahogyan azt szeretnék, nos, ennek megítélése nem a mi dolgunk. Annyi bizonyos, ennek az összegnek csupán jelentéktelen hányada jutott az alkalmi hómunkásoknak, akik még mindig nem helyettesíthetők — a legkorszerűbb gép sem pótolhatja őket. A gép például nem bocsátkozik meddő vitákba arról, hogy meg van-e fizetve vagy sem. Az alkalmi hókotró viszont csak egy ideig tűri el, ha értékén alul veszik meg. Tavaly a nappali műszakosok 175 forintot kaptak kézhez, az éjszakások meg, ha aznap elegendő mennyiségű hó zúdult a városra, akár 245 forintot is kereshettek. Nem csoda, hogy alig akad jelentkező — tárja szét sokatmondóan a kezét Szegedi Péter sajtófőnök, s készséggel elismeri, hogy manapság már nincs akkora foganatja mozgósító felhívásaiknak, mint volt annak idején. Igaz, azóta az emberek megtanultak osztani és szorozni. Könynyen kiszámolják, hogy végül is mennyi egy órai fáradozásuk jutalma. És akkor már inkább otthon maradnak, és egy fokkal beljebb húzzák a nadrágszíjat. Pár éve szinte az első szóra két-két és fél ezren jöttek, most jó, ha négy-ötszázan összegyűlnek. Még leginkább a fiatalokra meg a pályakezdő értelmiségiekre építhetnek. Az ő kérésükre vezették be az osztott, délután hattól este tízig tartó műszakot, lévén, hogy másnap reggelig még ki is akarják pihenni magukat. A vállalat egyébként, belátva, hogy élesedő létszámgondjait csak radikális béremeléssel enyhítheti, hajlandó mélyebben a zsebébe nyúlni, de ennek közzététele attól függ, hogy felettes szervei engedélyezik-e a műszakdíjak növelését. Addig is marad a latyak, maradnak a vezetői képességeket próbára tévő slalompályák. S ez annál inkább kellemetlen, mert a honi közutak pilótáinak a tudása — legalábbis többségüké — jócskán alatta marad a nemzetközi színvonalnak. De hát miért vezetnénk jobban, ha egyszer úgy is hozzájuthatunk jogosítványunkhoz, hogyha soha nem kellett bizonyítanunk: akkor is uraljuk -a volánt, ha csúszik az úttest. És ez mifelénk gyakran megesik, sőt, még gyakrabban, mint ildomos lenne. A Közterület-fenntartó Vállalat kezelésében lévő, mintegy 465 kilométernyi útszakasznak ugyanis nem csekély hányadát kis-, illetve nagykockával burkolták. Ennek az anyagféleségnek pedig vezetési kultúra és a közlekedésbiztonság emeléséért tettek. Semmi kétség, az utóbbi esztendőkben nem nőtt a balesetek száma, legalábbis nem olyan mértékben, mint annak előtte. Vívmány? Az talán nem, de hogy előrelépés, vitán felül áll. Gondoljunk csak arra, hogy egy évtized leforgása alatt megháromszorozódott a hazai járműpark. Pillanatnyilag 1,3 millió kocsi fut közútjainkon, s csak örvendhetünk, hogy a baleseti statisztikából ez nem derül ki. Ám, hogy mégiscsak baj van a sofőrök képességeivel, arra egy nemrégiben befejeződött felmérés mutatott rá. Szakértők vizsgálták meg ugyanis, hol, melyik országban fordulnak elő a legvégzetesebb balesetek, s húsz nemzet adatait összevetve megállapították, hogy a nem éppen hízelgő 18. helyet csíptük el. történetesen az az egyik legfőbb jellemzője, hogy akár egy csepp esővíztől is síkossá, azaz veszélyessé válhat. Ennél már csak a keramit félelmetesebb burkolóanyag, de az ilyen felületű utakból mára viszonylag kevés maradt. A Fővárosi Tanács másfél évtizede programot fogadott el az utak korszerűsítésére, azzal a meghagyással, hogy legkésőbb 1990-re minden egyes kilométert érdesített aszfalttal fedjenek le. A dinamikusan indult program — mi tagadás — sokat veszített kezdeti lendületéből, s csak a rend kedvéért írjuk ide: nem amiatt, mert bárki is kétségbe vonta volna végrehajtásának szükségességét. Természetesen ismét a pénz szabott gátat a törekvésnek. Közvetve ez az oka annak is, hogy nem emelkedett a gépkocsivezetők tudásszintje. Annak ellenére, hogy a két évvel ezelőtt életbe léptetett új tanfolyami tematika, amely mindazokat az ismereteket tartalmazza, amelyeket napjainkban tudnia kell azoknak, akik világvárosban autót vezetnek, még a legszigorúbb szaktekintélyek véleménye szerint is korszerű, megüti azt a nívót, amit meg kell ütnie, csakhogy... Csakhogy eközben semmit sem változtak az oktatási módszerek, nem gyarapodott a képzést eredményesebbé tevő segédeszközök arzenálja. Ági Lajos őrnagy, a Budapesti Rendőrfőkapitányság munkatársa bólint, noha nyomatékosan kéri, hogy ne feledkezzünk meg azokról az erőfeszítésekről sem, amelyeket a Csak Jugoszláviát és Lengyelországot előztük meg, ami azt jelzi, hogy nemcsak közútjaink hibáztathatok, ha szaporodnak a közlekedési vétségek. Ez azonban nem adhat felmentést a Fővárosi Közterület-fenntartó Vállalatnak. Már csak azért sem, mert Budapest úthálózatából csak 465 kilométernyiért felelnek. A többi rendszeres gondozása a kerületi tanácsok műszaki osztályainak, valamint az ingatlankezelő vállalatoknak a feladata. Magyarán: ha nem takarítják el házunk elől a havat, akkor nem a Közterület-fenntartó Vállalat központi ügyeletét kell felcsöngetnünk, hanem a házfelügyelőt vagy a gondnokot. Amit a közterület-fenntartók megtehetnek, s ahogy hallani, meg is tesznek, az az, hogy kotrószerszámokat küldenek ki, ezzel is segítve a gyors munkát. Felvetődhet a kérdés, vajon miért nem az egész városért felelnek, miért aprózódik el a kapacitás? Király Károly és Merényi Iván kapásból visszautasítja az ötletet, arra hivatkozva, hogy az ehhez szükséges apparátus fenntartása eszméletlen, a lehetőségeiket százszorta meghaladó költségeket követelne. Mégis, mit tegyünk, ha leesik az első, tetemesebb mennyiségű hó, bennrekedünk a lakásban, s nincs telefonunk? — Csak türelem, és megérkeznek a Közterület-fenntartó Vállalat emberei! Budapestiek, felkészültek a télre? SEREGI LÁSZLÓ 25