Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - POSTA

posta 1076 Garay utca 5. Telefon: 415-582, 215-440/47 A kandeláber fényénél Az újjáépített Váci utca kandelábereiről van szó, hiszen fényükben annyi mindent meg lehet látni. Előtűnnek az emberi munka és találékonyság jelei, az eddigi homályban maradt épületrészletek, erkélyek, galériák, melyeken jóleső érzéssel fut végig a szem, és eltölt bennünket az otthonosság érzése. De rögtön fölerősödnek a kritikus hangok is. Mintha az ember, a fia és a szamár meséjéhez egyenesen mi, magyarok, budapestiek szolgáltattunk volna mintát. Mindenkinek rögtön van véleménye, bíráló megjegyzése a másik munkájáról, elképzeléséről. És ezt nem megrovóan mondjuk, hanem örömmel. Végre van látható — és kritizálható — eredménye a munkának, építésnek, van mit bírálni. Az alábbiakban néhány, a Belváros újjáépítéséről szóló megjegyzést gyűjtöttünk csokorba, mely tarka ugyan, de rögtön feltűnnek benne azok az egységet mutató alapszínek, azonosságok, melyekre föl kell figyelni. És még egy: bármilyen indulattal írták is, mindegyik szóban ott a jobbítás szándéka. Ezért külön köszönetet mondunk levélíróinknak. A Váci utca nem nő bele Zuglói Zoltán írja a leglényegesebb dolgokat, szempontokat összegző levelében: „Nem vitás, hogy a Váci utca és kapcsolt részeinek az újjáépítése hallatlan mértékben növelte meg a történelmi Belváros vonzerejét. Nemcsak a külföldiek számára, hanem az olyan régi budapestiek számára is, mint amilyen magam is vagyok. Van azonban a belvárosi újjászületésnek egy-két olyan megnyilvánulása is, ami túlzás. Olyan túlzás, amely ne váljék haladó hagyománnyá. Egyebek között erre is szeretném felhívni a figyelmet levelemben. Aránytalannak, túlméretezettnek tartom a Váci utca új kandeláberait. Nem olyan széles a Váci utcánk, hogy ekkora hármas kandeláberekre lenne ott szükség. Engem ezek a lámpák arra emlékeztetnek, amikor a kisgyereknek három számmal nagyobb sapkát vesznek — majd belenő felkiáltással. Csakhogy a gyerek belenő, de a Váci utca nem fog nőni... Sokkal jobb lett volna egyes lámpákat felállítani... Túlzottan csicsásak a hármas kandeláberük. Azt sem értem, miért kellett a közüzemi nyílásokat, az úttesten a lezáró fedlapokat olyanra megtervezni, amilyenek sohasem voltak a régi Pesten. Hagyománytiszteletből semmi esetre sem. Végül: semmi szükség sem volt arra, hogy a Vörösmarty téri nagy lámpa köré oroszlánokat telepítsenek. Korábban azok sem voltak ott. Arra pedig különösképpen nincsen szükség, hogy a kőfenevadak vizet köpjenek, aminek ugyan nagyon örülnek a gyerekek, de sem a szülők, sem a járókelők nem hiányolnák ezt a nem éppen az állatok királyához illő tevékenységet. Mindezek az archaizáló újdonságok kicsit talmivá teszik az egész felújítást. Azon, ami eddig történt, már nem lehet változtatni, de tanulni lehet az ügyből, mivel tovább folyik a rekonstrukció, aminek olyan nagyszerű eredményei vannak, mint például a Taverna-komplexum vagy a Régi Posta utca és a Váci utca sarkán kialakított remek terecske — a jövőben sokkal gondosabban kell megtervezni a kis részleteket. ...de ne hanyagoljuk el a város többi részeit! Ez nemcsak a lakók érdeke, hanem az idegenforgalomé is. Ne higgyük, hogy a Budapestre látogató külföldi egész napját a Belvárosban tölti, esetleg még megfordul a Várban. Ez tévedés. Tapasztalatom, hogy a külföldi kíváncsi más városrészekre is, azokban is sétálgat... Akkor pedig megdöbbentő ellentmondásokat kénytelen tapasztalni. Bokatörő járdák, felfagyott úttestek, elhanyagolt parkok, szemét. Annak a külföldinek, aki kilép a bűvös belvárosi körből, nehéz megmagyarázni, hogy kevés a pénzünk. Hiszen ugyanarról a városról van szó. Autóbuszból nézve — a külföldi csoportok úgy utaznak — kétségbeejtő képet nyújtanak a Népköztársaság úti házak, nem is szólva arról, amit ugyanezen házak legtöbbjének a kapualja tár fel a belépőnek... Budapest — mint minden más nagyváros — nemcsak Belváros, hanem különböző városrészek, régiek és újak, szerves egysége. Tévedés azt hinni, hogy egyetlen városrésznek mindenáron történő fejlesztése amolyan pars pro totóként halaszthatóvá teszi a többi karbantartását. Nyilvánvaló, hogy vannak kiemelt feladatok, de nincsen mindenre pénz. Ám változtatni kell azon a szemléleten, ami az 525 négyzetkilométeres városban csak egy-két négyzetkilométeres résznek biztosít túlzott előnyt, fényt." A legpestibb alkotás Tóth András így fogalmaz: „Amennyire örülünk — mondhatom többes számban — minden helyreállított épületnek, egészséges, új lakásnak, annyira elszomorít bennünket annak a felismerése, hogy itt valami aránytévesztés történt. A tervezők, az építők és az őket irányító, megbízó szervek a vágyak és a megvalósítás lehetőségei közt lévő szakadékot úgy igyekeznek áthidalni, eltüntetni, hogy az egész harmonikus fejlesztése helyett néhány részt tupíroznak fel. Vakulj, magyar! — a sok Váci utcai kandelábertől, s talán nem veszed észre a pár száz méterre odébb lévő roskadozó házakat, azt, hogy erősebb szélben életveszélyes Budapest utcáin járni, mert vakolat, tégla csaphat agyon, hogy a kórház férfi osztályának a folyosóján fekszenek a női betegek, vagy csak azt, hogy bizonyára nem kis pénzért öntöttvas, „korhű" szeméttartókat szereltek föl a Belvárosban, melyekből — ezt egy hároméves gyerek is tudta előre — minden szemét kiesik, tehát műanyagzsákot kellett beléjük gyömöszölni, s így a kettő együtt kitűnően szimbolizálja a mi, sajnos, még mindig meglévő: „fenn az ernyő, nincsen kas" mentalitásunkat, rövidlátásunkat. A Budapest 1985/8. számában igen érdekesen nyilatkoztak kiváló építészeink — ismét többest használok, mert magunkénak érezzük őket, alkotásaikat, hiszen ügyünk közös, ezért is élesebb a bírálat szava, ha épületet, építésminőséget, lakást, városképet vesz célba. Kár, hogy az elgondolkodtató sorok kevés visszhangra találtak. Én csak Finta József elvet megfogalmazó vallomását idézem: „...zavar ez a provinciálisán divatos, túldimenzionált önrégiesítés... Hiszek az egykor volt Pest és a mai város kontexusában... eleddig otrombán pusztulni hagyott értékeinek... igézetében, de nem bírom már gyomorral e mindent benyálazó kritikátlan nosztalgiát..." S hogy ő nem szenved tudathasadásban, egyeztetni, arányítani képes a régit az újjal, példa rá „legpestibb" alkotása, a Taverna-épületkomplexum. Összefoglalva: tegyük helyükre a dolgokat, az arányokat. A vásári csiricsáré a vásárba váló, a városépítőnek azonban legyen jó ízlése, tág szemhatára, s ha ez megvan, tudni fogja, hogy alkotására a fény nem a kandeláberek sokaságából fog esni." Adjuk meg a méltóságot Kemény Andrásné leveléből néhány sor: „Engem nem zavarnak a kandeláberek, még ha számuk, sűrűségük túlméretezett is, s mi, akik végigéltünk már egy s mást ebben a városban, tudjuk, olyanok, mint a frakking, melynek nincs háta. Örülök, hogy rendes, s valljuk be minden sznobizmus nélkül, szép lett a Belváros. Minden gondos munkának, helyére tett téglának a mi viszonyaink közt különösen megbecsülendő értéke van, s meg is becsüljük ezeket az értékeket. De jó lenne, ha a hivatalos bíráló és engedélyező szem benézne a kapualjakba, az ízléstelen butikokba, és kisöpörné, kisöpörtetné a szemetet, mely nemcsak hulladék formájában van jelen. Adjuk meg ennek a városnak — s önmagunknak — azt a méltóságot, mely történelmünk során nem alakulhatott ki. Ez nem anyagi kérdés elsősorban, hanem az emberi magatartásé." A szerkesztőségnek nincs szándékában itt kenetes szóval kiegyenlíteni az ellentéteket, tompítani a kritika élét. Őrülünk, hogy a főváros életében — hangsúlyozzuk: életében — ilyen érzelmeket keltett és kelt a nagyszabású újjáépítés. A megjegyzések nem maradnak meg a részleteknél, nemcsak az építkezéshez fűződnek, hanem sokkal mélyebb összefüggésekre utalnak. Az oly sokat emlegetett tartalom és forma összhangját igénylik levélíróink velünk együtt. A szocialista tartalom meg vagy meg nem — nyilvánuló formáiról van szó, s ezt nem árt hangsúlyozni még akkor is, ha tudjuk, a városvezetés a VII. ötéves tervben még többet áldoz Budapest egészének a megóvására, rekonstrukciójára, továbbfejlesztésére, mint eddig. A tartalmas emberi lét, együttélés formáit biztosító keretekről van szó. 48