Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Hegyi Klára: Hétköznapok és ünnepek

legkedveltebbek. Sok gyümölcsöt és zöldséget fogyasztottak, utóbbiakat töltve is: ez az ételkészítési mód a magyar konyhában is meghonosodott. (Ilyen például a töltött paprika.) Kedvelték az édességeket és a szörpszerű italokat, és éppen ebben a korban kaptak rá a kávéivásra. Ez az újkeletű és költséges élvezet sokáig a kiváltságosok öröme maradt, még a 18. századi balkáni török háztartások közül is csak a tehetősebbek kamráiban lehetett kávé. „Státuszszimbólum" volt, ahogyan az ezüst falióra, a Korán egy-egy díszes példánya, a gazdagon díszített, drága fegyver vagy a házi rabszolga. A török otthonok nagyobb része nem dicsekedhetett értéktárgyakkal. Felszerelése a családfő foglalkozásának elengedhetetlen kellékeiből, a legszükségesebb ruhaneműből és a háztartás egyszerű eszközeiből állt. CSALÁDI ÉLET — TÁRSASÁGI ÉLET A falakon belül csöndes, visszafogott élet folyt. Az egyhangú napok belső ritmusát a munka rendje és a napi ötszöri ima szabta meg. Ha a frissen áttért muszlim nem fogta is fel nyomban új hitének terjedelmes dogmarendszerét, egyet bizonnyal megtanult: ha nem akar szembekerülni a közvéleménnyel és a vallásjogi szabályok felett őrködő kádibíróságokkal, be kell tartania a vallásnak az imákra, az istentiszteletre és az erkölcsös életre vonatkozó legfőbb szabályait. Az imákat és a böjtöt látványosan elhanyagoló, borissza vagy parázna ember felháborította a szomszédokat, akik képesek voltak a bíróságra szaladni, ha az utca valamelyik házába gyanúsan sok látogatót láttak betérni. A magánélet visszafogottságát a háremek civódó asszonyserege sem tette próbára. A birodalom európai részén általában ritkább volt a többnejűség, mint az iszlám törzsterületein: ismét egy jellegzetesség, amelyben keresztény normák hatását gyaníthatjuk. A távoli magyar tartományba vetett, magányos katonaember örült, ha egyáltalán asszonyt tudott szerezni a házhoz. Ha a magyarországi törökség jó része délszláv eredetű, a feleségek között még nagyobb arányban lehettek keresztények. A házassággal formálisan a nők is hitet cseréltek, kényszerűen elfogadták a muszlim asszonyok ezernyi tilalommal korlátozott életformáját, családi életüket azonban a maguk értékrendje szerint igyekeztek berendezni. Igazi muszlim családi élettel csak a magasrangúak körében találkozunk. így a budai pasák otthonában, ahol nemegyszer szultáni hercegnők álltak egyetlen vagy rangban első feleségként a ház élén, s próbálták a távolba tűnt isztambuli szeráj mintájára berendezni uruk udvartartását és otthonát. Az a néhány biztos adat, amelyik többnejűségről tudósít, rangbéli emberekhez, szandzsákbégekhez, magas rangú tisztekhez vezet bennünket. Az átlagos muszlim család a két szülő és a gyermekek kétgenerációs együtteséből állt. Az asszony ritkán hagyta el a házat, és látogatót is — természetesen csak nőket — elvétve fogadott. A férfinak részben kenyérkereső foglalkozása, részben nagyobb szabadsága révén változatosabb élet jutott osztályrészül. Háza fogadótraktusában (amely lehetett külön helyiség vagy az egyetlen szoba függönnyel elválasztott része) vendégül látta barátait, s maga is járt látogatóba. Ha a helyi társadalom ranglistáján valamelyest helyet szerzett magának, megnyílt előtte a közélet is: tagja lett az utca köztiszteletben álló lakosainak, tanúnak hívták házasságokhoz, szerződésekhez vagy perekhez, a tekintélyesebbek naphosszat a bíróságon ülnökösködtek. Akadt néhány olyan hely, amelyet a legjámborabb muszlim gondolkodásmód is elfogadott a társasági élet színteréül. Ilyen volt mindenekelőtt a templom: a dzsámi és mecset. Ide ugyan nem társalogni jártak a hívők, a templomudvar csorgókútjánál elvégzett, szótlan rituális mosakodás és az istentisztelet csoportos áhítata mégis a közösségbe tartozás és az ismerősökkel való kimért találkozások élményét nyújtották a jelenlévőknek. Az asszonyok ebből is kevesebbet kaptak. Ha a férfiaknál ritkább időközönként besurrantak Allah házába, a templom hátsó falánál, egy sűrű faráccsal elkerített részen imádkoztak. A magánélet visszafogottságából különösen csábító, már-már pajzán kitörést nyújtott a fürdő. A budai hévizek gazdagsága jócskán megnövelte a törökök amúgy sem lagymatag fürdési kedvét. A Duna-parton, mint óriásszemű lánc, húzódtak a fürdők kupolaegyüttesei, belül ragyogóan tiszta, meleg vizű medencék, öltöző, dögönyöző- és pihenőhelyiségek kínáltak gyógyulást testi nyavalyákra és lelki betegségekre, az unalomra és a magányra. Az állam, amely kötelességének tekintette a szociális jótékonykodást, meg jámbor magánemberek alapítványai teljesen magukra vállalták a fürdők fenntartását, s ezzel a legszegényebbek számára is elérhetővé tették ezt az élvezetet. Aki magával vitte törölközőjét és fürdőkötényét, ingyen fürödhetett, aki nem, az is megkapott mindent két cipó áráért. A fürdő különösen a nőknek jelentett felszabadulást. Itt lehánthatták magukról többrétegű ruházatukat, amely szemük és kezük kivételével télen-nyáron tetőtől talpig beburkolta őket, és lelküket is kiszabadíthatták a kötelező szemérmes hallgatás béklyójából. A testi-lelki lemeztelenedéstől megmámorosodva viháncoltak és fecsegtek naphosszat; megértő és fejcsóváló leírások állítják, hogy rákvörösre főve egész napokat töltöttek a fürdőkben. A társasági élet harmadik színtere — már szó esett róla — a piac és a bolt. A bazáros kereskedelem külső nyüzsgése mögött komótosan folyik a tényleges adás-vétel. A megállított idő végtelenjébe nyúló alkudozások nemcsak remek szórakozással, hanem a keleti ember felfogása szerint a nemes vetélkedés és a kölcsönös megbecsülés jó érzésével örvendeztették meg az egyezkedőket. ÜNNEPEK A mindennapok ilyen apró örömei mellett a politikai és vallási vezetés néhány nagy ünnepet is engedélyezett. A ramazán havi böjt harminc éhkoppos nappala ünnepekké emelte az átmulatott éjszakákat, s különösen vidámmá tette a böjtöt lezáró bajramot, amelyet a kortárs európai leírások a törökök húsvétjának neveznek. A hatalom ünneplést rendelt a szultánok trónralépése, szultánfiak körülmetélése, győztes vagy győztesnek kikiáltott hadjáratok tiszteletére. A nagy vallási és állami ünnepeken Isztambul lámpafüzérek fényében úszott, lakóit ezernyi látnivaló: nappal táncosok, árnyjátékosok, akrobaták, birkózók, sötétedés után petárdák durrogása, fény- és tűzijátékok szórakoztatták. Sajnos, a kortárs leírások mind a fővárosi eseményeket örökítették meg, a vidéki városok ünnepeiről alig írtak valamit. A birodalom európai felében is elterjedt és kedvelt szórakozás volt a karagöz, a kínai minta nyomán, báb- és árnyjáték keverékéből kialakított népi török színház vaskos humorú játéka. A vándorzenészek, akrobaták és birkózók a vidéket is ellátták látnivalóval. S a törökök kitaláltak maguknak egy kedvelt és kedves szórakozást, a hintázást. Tekintélyes, szakállas-kaftános urak pörögtek gyermekként körbe-körbe, vagy hajtották magukat egy magasról függő kettős kötélen ülve, hogy a hinta fölötti vászonra aggatott almát, körtét, apró ajándéktárgyakat lekapdossák. Utcai mulatságok idején az otthonok is kinyíltak, a karneváli vigalom átmenetileg fellazította az érintkezés merev szabályait. A nagy közösségi ünnepek mellett minden család életéhez hozzátartozott néhány bensőséges esemény. Ha nem is szultáni hercegeknek kijáró pompával, de vendéglátással és felvonulással örvendtek a fiúgyermekek körülmetélési szertartásának. A menyasszonyt a barátnők táncos mulatsága búcsúztatta, utána zenés menettel vezették a vőlegényhez. S amikor a muszlim földi vándorútja véget ért, elcsendesült menet kísérte a temetőbe. A megboldogult életére hamarosan csak egy vésett feliratú, lapos kőtábla emlékeztetett, amelynek felső díszítéséből a betűkkel nem boldoguló szemlélő is azonnal tudta, hogy nő vagy férfi, magas vagy alacsony rangú ember nyugszik alatta. 36