Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Szentkuthy Miklós: A varázskert

lánkságának nem elég. Legyen szentháromság! A margitszigeti, ékes-édes magyar nyelvre lefordított angliai parkok mellé (vérrokon!) a Radványi kastélyszálló hatalmas „díszkertje", Sátoraljaújhely közelében, görög kórusként feketéllő fenyővonulatok és (távolabbi bolyongások) sűrűlevelű vagy ritka-erezetű kocsánytalan meg csertölgyek, fantázia-frizurás mezei szil, magyar gótika templom-oszlopaihoz hasonló szagos mügés bükkös. Szilaj és huncut kontrasztok és kontrapunktok mindig szívesen látott művészeti fogás, annál is inkább, mert a Valóság gyakran kínálja félig-kész ételünkként. Tehát: magyar kőris, mézgás éger és boróka (azok a bizonyos „távolabbi bolyongások"...) után jöjjön a margitszigeti egzotikum a hatalmas gingo bibola fa, melynek kétszárnyú leveleit ma is őrzöm Goethe összes versei közé préselve („Dieses Baums Blatt, der von Osten meinen Garten anvertraut..."). És miközben kamaszfővel a fa alatt ugyancsak goethei gondolatok hevítettek („Im Grenzenlosen... sich aufzugeben ist Gewiss"), magas filozófiák felhőin műkedvelő vitorlázó nagynénim, Kati néni krákogni és fuldokolni kezdett, mert ásítás közben, zúgó sárkányként, óriás-szúnyog repült a szájába. Második legszebb és legtragikusabb egzotikum: a sziget felső végében japán tündérkert, driád-tenyérbe férő tavacska, hónaljhajlatú játék vagy félkarperec híd, rikító sárga rudbeckiák fekete-barna kúpszemükkel és honi flóra, hungár-virágok: sárgaviolák, hírharang, szellőrózsa (...ha megbuktam botanikából, tán még pótvizsgázhatom...). 1939 ősze vénasszonyok legaranyabb nyara volt: a második világháború kitörése. Ez a legszínesebb, legcsendesebb, legbékésebb világ (Boldog Margit szentáldozása után...) — és német és lengyel hullahegyek, tankok és aknák vér-részeg, istenkáromló, emberkáromló delíriuma... „Párhuzamos Életrajzok"... Ez a gyötrelmes párhuzam Sátán világa és napsugaras sárgaliliom-csókok között nem volt újdonság számomra 1939 Margit-szelíd margitszigeti őszén! Apám, tartalékos tüzérszázados az első világháborúban, 1915-16 táján elvitt a Margitszigetre, hogy lássak egy ott kiállított fertelmes német ágyúkolosszust: ilyenekkel nyerjük meg a háborút! Akkor nem, de 1939-ben már tudtam Dante sorsáról: boldog Magyarország, csak ne hagyja félrevezettetni magát! Hagyta. Kétszer. József nádor margitszigeti „rosariuma", napsütötte és számomra sivár rózsakertje, rózsa-,,múzeuma" csalódást okozott buksi fejemnek. Ezeregyéjszakai rózsa-ágyakat, rózsa-párnákat, kábító illatú, selyemszirom nászkatafalkokat vártam, Flóra téboly-háremét — és? csontváznál csupaszabb, szinte madárijesztő karókat találtam, rideg mértani sorokban, tárulkozó Vénuszajkak helyett koszos pitty-petty, fakó korcs-bimbókat. Apám nagyelőkelő, nagyminiszteriális barátja azzal vigasztalt, hogy a Rózsakert melleti fán kopácsoló papagály-tarka harkályt megfogja nekem, és otthon örök játszótársam lesz a madárka. Később, — ó jóval később! — megszerettem (mint afféle literátor) elébb a rózsák neveit, béke szimfóniája, tavak királynője, déli sark lángja, bagatell, balett és maszkerád... És még később, elmerülten (máig se buktam fel!) a rózsák imádatában, szigorúan töprengve: millió virág milljószor fantasztikusabb kreációja a természetnek, mint a rózsa — és? és? mégis a Rosa Mystica a virágok megdönthetetlen királynője. A beígért harkályt természetesen nem kaptam meg a nagy szent kultuszminisztérium képviselőjétől, de majd fél évszázad múlva „Dame Nature" (Hungária vendége) megajándékozott vele. Teraszom mellett égig érő vadgesztenyefa terebélyeskedik, esti lámpafényben is beláthatatlan lombjai alatt írok, olvasok, beszélgetek, szereimezek. Ezen a fán kúszik, kalapál, szinte naponta karnevál toll-klepetusban egy harkály, még rám is kacsint cinkosán. Lámpán megvilágítja a magasságokban susogó leveleket — miként: a margitszigeti nyári szabadtéri színpadot körülölelő fákat a reflektorok. Nincs szebb, mint zöld lomb-baldachinok villanyfényben. Azon a színpadon egyszer a Schubert-dalokból összeeszkábált „Három a kislány"-t játszották, de a vendég-karmester a szünetben a töredék h-moll szimfóniát is vezényelte, melyből kiderülhetett, hogy Schubert nem afféle bécsi kocsma-sanzonőr, hanem 27