Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Szentkuthy Miklós: A varázskert

LEGSZŰKEBB HAZAM SZENTKUTHY MIKLÓS A VARÁZSKERT Németh László, számtalan vasárnap délutáni, felső-gödi sétáinak egyikén, a dunántúli tájak lankás, domb-hullámos, ligeterdős emberszabású szépségéről beszélt, szemben végtelen tengerek, beláthatatlan pusztaságok, Bábel-bolond, eget ostromló alpesi csúcsok embertelen látványával. Én, válaszképpen, & szigetek iránti lírikusán megszállott rajongásomról beszéltem: a párisi Notre Dame szigeten épült, Óceánia szigetei Földünk életének, korálloknak, őskori idoloknak titokzatos és ,,geo-vallomásos" csodái, Vénusz is Ciprus szigetét választotta, az Apokalipszist író szent János apostol Patmos szigetén hallgatott a Sas diktálására, kamaszkorom megvalósult álma Capri éjkék, mélykék, barlangos szigete volt, — és: nem sziget-e az öt világrész? Áradozó geológiai ditirambusom végén, pár pillanatnyi csend után, Németh László mosolyogva megjegyezte: „Te ezt a szót, hogy Magyarország, még soha életedben le nem írtad!" (Ezt aztán ő írta le „Az Egyetlen Metafora felé" c. könyvem esszébírálatában). Késő este hazafelé Gödről, már a vonaton elhatároztam, sőt fogalmaztam egy levelet Németh Lászlónak: miképpen jelentette nekem Magyarországot (ez hetven év óta sem változott...) — a Margitsziget! A levelet akkor nem küldtem el, de ötven év után, irataimat rendezgetvén, megtaláltam, és némi kihúzásokkal, egy-két el nem fojtható kiegészítéssel „sürgősen" postázom. Engem Magyarországon, Boldog Margit királykisasszony szent szigetén: a romok és a tájak, a történelmi múlt és a hazai növényzet, óriási fák, gyöngyapró mezei virágok, Természet titkairól árulkodó buja aljnövényzet vonzott, — de karöltve kísér mindmáig a Történelem feketehajú és Natura aranyhajú (ő se mindig az...) Múzsája. Tízéves is alig voltam, mikor johanniták, premontreiek, dominikánák és klarisszák kolostor-romjai között, rettegve, elbűvölve kóboroltam: Mexikó dzsungeleiben kutathattak így a felfedezők, maják és aztékok palotáit, templomait keresve. Elvégre (mint mindenki) Verne Gyulát faltam éjjel-nappal. De faltam Gárdonyi Géza „Isten rabjai" regényét is Boldog Margitról (kevés regénynek adtak ilyen költőien pontos címet!), — lexikonokban, Szentek Életében minden adat életre kelt. Nem stilisztikai henye hamisékszer, mikor azt mondom, hogy a mohafoltos köveket tapintva a múlt alakjai ezerszer élőbbek és plasztikusabbak számomra, mint a jelenkor bábszínház tölteléke (bár egy pár oldalkacsintással az aktualitásnak sem maradtam adósa). Mikor megtudtam, hogy Nyulak Szigetének legendás liliomát II. Ottokár cseh király meg Anjou Károly szicíliai király kérték feleségül, és hogy Margit édesanyja bizánci császárleány volt: megszületett bennem az az „európai hazafiság", melyről Babits Mihály oly szenvedélyesen és oly igaz magyarként írt nem egy esszéjében. Nosza neki (hanyadszor!) a Pallas lexikonnak, az Árpádok családfájának: a feleségek olyan históriai szivárványszínekben csillogtak, számomra az Ezeregyéjszakánál is szédítőbben, mint a Margitsziget újonnan „épített" óriási szökőkűtja. Lengyel hercegnő, velencei herceg, orosz fejedelemnő, német, cseh, horvát, görög, szász, francia, aragón, meráni, thüringiai, sziléziai, szicíliai koronás urak, aranyjogaras cezarinák — legméltóbb társuknak (vagy ellenségüknek...) találták az Árpádokat, velük léptek fel kalandra bátor színészekként érdek, pénz, háború, intrika, szentség parádés vagy törött hajóhoz hasonló pódiumára. Kisgimnazista koromban, nyári vakációk idején, kora hajnalokon, mikor élő lélek nem járt még a szigeten, én simogattam fantáziás imádságokkal a romok köveit; délutánonként anyámnak Kisfaludy Sándor regéit olvastam fel, Csobánc, Tátika, Somló és buta kismagam ilyen stílusban és versformában akartam megírni domonkos szűz Margaréta szentté vagy boldoggá avatási perét, melyről hittanáromtól hallottam. Akkor persze hogyan is tudhattam volna Bemard Shaw Szent Johanna-á?aab]ávó\, de most, több mint fél évszázad után, mosolyogva gondolok vissza romantikus regémre: miként az egyházi törvényszék gyötörte az Orleánsi Szüzet, akképpen boncolták, nyúzták, firtatták kánonjogászok, Ördög Advokátjai, betűrágók, inkvizítorok és látomásos misztikusok szegény királyi Margitka titkos életét, — mire? Kolosszális horderejű Kisfaludy-imitációmban megjelenik Margit szelleme, megdicsőült angyal alakjában, és mint Jézus a kalmárokat, szétveri a nyúlvadászok régi kastélyában parlamentező üdvnyomozókat... Mondám, a legélőbb, legjelenebb jelent jelentő romok mellett: a fákkal, füvekkel, bokrokkal, virágokkal ékes tájak jelentették Magyarország és a Világ dúsértelmű, dúsérzelmű, izgatószer édességét. A Parkok! A Parkok!... Gyerekkorom fétis- és totemalbuma volt egy fényűző angol kiadvány: ősi brit várakat, kastélyokat övező parkokról. A másik „élmény és költészet": 1919-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyházi ügyekkel foglalkozó osztályát a Nemzeti Kaszinóba (Kossuth Lajos utca) helyezték. Apám ott dolgozott, az ő révén a Kaszinóba akár naponta bejárhattam, az ott található különböző gyűjteményeket zavartalanul végigböngészhettem. Például egy sok-sok hatalmas kötetből álló nagy fénykép-sorozatot, mely a magyar arisztokrácia kastélyait és Parkjait! Parkjait! mutatta be. Mikor a Margitszigeten a képeken látott angol és magyar „kertek" káprázatosan hűséges, paradicsomi valóságos változatukban előttem megjelentek: mintha Mozart varázsfuvolája szökkentette volna ki a föld mélyéből. Mi kellett nekem? Óriási, évszázados, átérhetetlen törzsű, kupola- és glóbusz-lombú fák! Tükörsima, bársonypuha, méregzöld gyep meg pázsit. S ha valahol tó is rejtezik vagy tárulkozik, papír-lapos vagy felsugárzó lápnövényzettel — bizony a leghálásabb ajándék nekem az erdők és vizek pazarló nimfáitól... Boldogság, boldogság tüzelte szívemet, mikor Szigligeten, a kertben újra, újra Hungária-honomban viszontláttam az óriási fákat, a smaragd-tükör pázsitot és elefántfül lapulevelekkel koszorúzott tavat: itt is „lehetetlen" korahajnalokon és Hold-kék őszi estéken kóboroltam egyedül. Utána (a falu mély álomban) a Balaton felé vettem utamat. Legszebb emlékem volt, ifjúkori múzeumlátogatásaim szerelme: Mészöly Géza (1814-1887) tájképfestő, — az ő hatalmas, szinte őserdei, őskori lombos fái a Balatonparti halásztanyák táján. Persze hogy tudtam, itt és ekkor, ezeket a csodákat nem fogom viszontlátni (legfeljebb egy-két Egry József-víziót, melyeknek monomániás egyoldalúságát bizonyára balga fővel kritizáltam...), de: vérmes költői természet számára: valóság, emlék, látomás — nem is olyan nagy különbségek. Mészöly tájfestői „hídfőállása" Székesfehérvár volt, onnan járta be Dunántúl tájait. A Sors játékszereként nekem az 50-es években ugyanez a szerep jutott: jártam, jártam a Székesfehérvár közelében pompázó gánti erdőket, ismeretlen madarak jelbeszédét hallgatva, bolondul, az országúton is keresztül iramodó vaddisznóktól gyáván rettegve. Szent-kettősség — Szigliget és Gánt — az emlékezés prousti fa-25