Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Kovács Zoltán: Mozihelyzet

EGY TÉMÁRÓL — NÉGY TÉTELBEN re hajtogatják. Meg az is igaz, begyűrűztek ide az árak, két forint a ruhatári díj, aztán mostanában a két forintokat is meg kell fogni. Fél kilenc lehet, régóta tart az utolsó előadás, amikor kopogtatnak Kuharovics ajtaján. Elszámolnék, mondja a pénztárosnő, és megáll Kuharovics asztalánál. Ejnye, gondolom, a pénztárosnőn látszik, fáradt, Kuharovics mégsem kínálja hellyel. Mért nem ül le, kérdem. Kuharovics felnéz a papírból, úgy mosolyog. Isten ments, mondja a pénztárosnő, eleget ültem egész nap, rám fér a pihenés, ma kemény napom volt. Elcsodálkozom, Kuharovics most diktálja a gyakornokának az adatokat. „írja, Icuka! Első előadás: negyvenkilenc jegy, 359 forint. Második előadás: 121 jegy, 11 bérletes, 1222 forint. Harmadik előadás: 156 jegy, 1434 forint." Icuka írja, én kérdezném, mi volt ebben a kemény nap, de a pénztárosnő megelőz, ha ilyen gyér a forgalom, az idő lassan megy, megöl az unalom. Az a szép, ha egymás után jönnek az emberek, akkor repül az idő. Most úgy éreztem, a Gothar nagyon eltalálta a film címét: „Idő van". A pénztárosnak még sok is. Sebesné érkezik, leszámolja a ruhatár napi bevételét. Ötvennégy forint, mondja Kuharovics. Annyi az, ötvennégy, ismétli Sebesné, elmosolyodik, Főnök, aztán az öt-negyvenről el ne feledkezzen. Isten ments, feleli Kuharovics, ami jár, az jár. Megkapja a jutalékát, nyugodt lehet. Vége felé járhat a vetítés, az öreg Mottl mind sűrűbben kukucskál be, hol is tartanak pontosan. Jó film ez, mondja. Igaz, nekem tetszik minden film, mindenben van valami szépség. Irigylem magát, mondom, láthat minden filmet. Jó a fenét, tiltakozik Mottl, csak akkor nézhetem a filmet, ha én vagyok a nézőtéri ügyeletes. No, de az sem fenékig tejföl, mert a közönség gyakran késik. Ha hiszi, ha nem, több mint tízszer ügyeltem az „Elefántemberen", de az első húsz percet sosem láttam, mindig elkésett valaki. Gondoltam, nem halhatok meg úgy, hogy nem látom a film elejét, a szabadnapomon elmentem a Bartókba, ott néztem meg az első húsz percet. Jövök kifelé, kérdi a jegykezelő, mi van, nem tetszik a film. De igen, felelem, de a végét már tízszer láttam. Ha vége a vetítésnek, mondja Mottl, megvárják, míg kiürül a nézőtér, utána végignézik a széksorokat, mert az emberek feledékenyek. Csoda, hogy a fejüket nem hagyják el. A múltkor tízezret találtunk egy borítékban. Rajta a név, a cím, rögtön elvittük. Fiatal emberek voltak. Mondják, nászajándékba kapták, irtóra örültek, hogy megtaláltuk, és visszakapták. Megmondtuk, nekünk, mozisoknak az a dolgunk, hogy örömet szerezzünk. G. Z. MOZIHELYZET Mihez viszonyítsuk a budapesti mozik pillanatnyi állapotát? Viszonyítsuk a nyugat-európaihoz? Nem lenne hasznos, mivel ott más alapokon nyugszik a mozikultúra, mint a hazai, ennek megfelelően a filmszínházak arculata is más. Tőlünk keletebbre olyan a helyzet, mint nálunk, az eltérések minimálisak. A mozik jellegének ilyetén alakulása föltehetően visszavezethető arra a nem vitatható klasszikus megállapításra, mely szerint a „mozi a legnagyobb agitátor". Ennek megfelelően a legfontosabb teendők egyike az volt, hogy minél többen hallgathassák-nézhessék. A hatékony agitálásnak egyáltalán nem volt feltétele, hogy a környezet operai legyen, elég, ha filmszínházi, sőt, elégséges, ha amolyan „mozis". Legjobb hát, ha tényvizsgálatot tartunk: milyen a mozihelyzet a fővárosban a nyolcvanas évek közepén? Pillanatnyilag hatvannyolc filmszínházban vetítenek, ha ehhez hozzászámítjuk a csak nyáron üzemelő három kertmozit, összesen hetvenegyben pereg a film. A FŐMO illetékese máris hozzáteszi, tán a „pillanatnyilag" kifejezés is túlzás, mivel a helyzet ennél is gyorsabban változik. S ha csupán a felújítás alatt álló mozikat vesszük sorra, egyszerre öt filmszínházzal van kevesebb: Puskin, Felszabadulás, Táncsics, Zugló, Béke. Nem mintha többet nem kellene felújítani, de nincs pénz, vagy ha lenne is, egy időben ennél több mozit lehetetlenség bezárni, mert akkor hova menne a közönség? — Mennyi pénz jut felújításra? — kérdezem Stefán Sándort, a vállalat főmérnökét. — Évente 35-40 millió forintot kell beosztanunk, és tavaly például csak 34 millióból gazdálkodhattunk. Idén valamivel többet: 36 millió forintra számítunk. Ez az összeg úgy oszlik meg, hogy nagyjából a felét költjük rekonstrukciós munkákra, tehát nagyobb, átfogó jellegű átépítésekre, a másik felét állagmegóvó munkák fedezésére kell fordítanunk. Ez utóbbi gyakorlatilag a filmszínházak mindennapi üzemeltetéséhez kell, a kiégett villanyégő kicserélésétől a megrongált szék javításához. Azért mondom, hogy nem túl sok pénz ez, mert ha kiszámítja az egy mozi üzemeltetésére jutó költséget, alig tesz ki 2-3 ezer forintot havonta. — Mennyi pénz kellene ahhoz, hogy a budapesti mozik állapota megközelítőleg jó színvonalú legyen? — A filmszínházak fele megfelelő állapotban van. Harminc százalékuk elfogadható, de különböző munkákat el kellene végeznünk, húsz százalékuk pedig alapos felújításra szorulna. Mivel új építésére nincs pénz, ezek is üzemelnek. Ilyen például a Balaton, az Akadémia vagy, mondjuk, a Jókai mozi. Hogy mennyi pénz kellene? Nézze, ha most hirtelen kapnánk nem tudom én hány százmillió forintot, akkor sem lehetne a helyzetet gyökeresen megváltoztatni, mert nem zárhatjuk egyszerre be az Urániát, a Corvint meg a Vörös Csillagot. A helyzet csak hosszú idő alatt, fokozatosan javulhat. — Mennyire tervszerű a filmszínházak felújítása, és milyen alapelvek szerint történik? — A legutóbbi időkben végzett felújítások funkcióbeli változtatásra irányultak. Nézze meg például a XIII. kerületi Kossuthot, a Szikra, a Zrínyi és a Honvéd mozit, a körülmények egészen megváltoztak; a befogadóképesség kisebb lett, viszont kényelmesebb, kulturáltabb. Ezeken a mozikon a jövőben csak az időszaki felújításokat kell elvégeznünk, s ez lényegesen kevesebb pénzbe kerül, és gyorsabban elvégzik a kivitelezők. Az alapelv tehát a hosszú távú tervezés, nem pedig a toldozás-foltozás. — A húszas évek végén Budapesten hozzávetőlegesen 26 ezer férőhely volt, ma alig több, mint 30 ezer, az emelkedés minimálisnak tűnik. Mit jelent ez? — Azt, hogy nincs több mozira szükség. A kihasználtság 40 százalékos! Ami, persze, csalóka, hiszen némelyik mozi rendszeresen megtelik, némelyik szinte soha. K. Z. 18