Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - PESTI TÜKÖR

Székesfővárosi vízhiány Az építészet múzeuma Kerényi József, a neves építész ültette a bogarat a fülembe, amikor egy tanácskozáson föltette a kérdést: miért nincs nekünk építészeti múzeumunk? Valóban: éppen annak a művészeti ágnak nincs múzeuma, amelyik az összes többi számára épületet emel. Vagyis hogy minden múzeumnak van épülete, de az épületeknek nincs múzeuma. Először arra gondoltam, ez természetes, hiszen az építészet múzeuma maga a város. Ha például fölsétálunk a Várnegyedbe, sok évszázad egymásra épülő emlékeit és egymás melletti párhuzamos életüket láthatjuk. Aligha lehet szemléletesebb ennél egy építészeti múzeum. Ugyanez elmondható a faluról is, mégis a skanzenek egyre gyarapodó száma és népszerűsége elgondolkodtató. A magyar falu képe nagyon gyorsan változik. Ha a skanzen nem őrzi meg a régi utcaképet, faluszerkezetet, építési módot, az menthetetlenül elvész a jövő embere számára. A város arculata állandóbbnak mondható, de a jelenkori tervező ceruzája ott is radikális. Sajnos, az elmúlt évtizedekben túlságosan is saját képére akarta formálni városainkat. Hogy fővárosi példánál maradjunk: jószerivel eltűnt a régi Óbuda, Tabán, a Lágymányos stb., pesti tükör többségük helyén egyenlakótelep terpeszkedik. Szerencsére ezt a mindenáron újat akaró szemléletet háttérbe szorítja a rekonstrukció elve: a megmenthető házakat, épületegyütteseket meg kell őrizni, s korszerűsítve helyreállítani. így nemcsak a házak maradnak meg, hanem velük együtt a város szerkezete is. Az utak — ezt is Kerényi Józseftől hallottam — évszázadok óta mindig egymás fölé épültek, őrizve az úthálózat eredeti formáját. Igaza lehet abban is, hogy a főváros utca-tér szerkezete a legnagyobb műemléki értékünk — ami a laikus számára tulajdonképpen nem is érzékelhető. Bizonyára így van ez az épületekkel is. Ha elsétálunk mellettük, nem mutatják meg építészeti lényegüket, de múzeumban tervrajzokkal, makettekkel s a szemléltetés különféle módozataival az építészeti — vagy mondjuk tágabban: a vizuális — kultúrába íehetne bevezetni a látogatókat. Kerényi József egy szemléletes zenei példával is érvelt. Ahogy Bartókék annak idején összegyűjtötték zenei anyanyelvünk szókincsét — és zsenialitásuk révén új „mondatokat" alkottak belőle —, ugyanúgy össze kellene gyűjteni építészetünk szókincsét is egy múzeumban, hogy mindenki megismerhesse, s talán majd egyszer megszületik a magyar építészet Bartókja... Manapság ilyen javaslattal előállni, tudom, a realitásérzék hiányára vall — ámbár a miskolciak nem így gondolják, éppen most vették meg a Kós-féle házat városépítészeti kiállítás céljára. Mellette szól az is, hogy már volna mit oda vinni, hiszen például a Lechner Ödön-kiállítás létezik, s tulajdonképpen van is építészeti múzeumunk. Mi más a városligeti Vajdahunyad vára, amely a romántól a barokkig bemutatja az építészeti stílusokat? Ideális hely volna — mondanám, ha nem tudnám, hogy akkor meg a Mezőgazdasági Múzeum maradna fedél nélkül. Bár elgondolkodtató, hogy ennek a mezőgazdaságáról nem éppen híres Budapesten van-e a legmegfelelőbb helye? Szálé László Egy nyitott zeneiskola A Postások Erkel Ferenc Zeneiskolája (illetve annak jogelődje) 1902-ben alakult, egyike a főváros legrégibb ilyen intézményeinek. A nagy múltú iskola újabban egyre többet hallat magáról: módszeressége mellett példaként emlegetik kezdeményezőkészségét és sokoldalúságát. Elmélyült szakmai munkájával tekintélyt szerzett az iskola, ezért hatékonyan szól hozzá ahhoz a vitához, hogy milyen kevés idő jut a zenére, manapság mennyire közömbösek az emberek a muzsika iránt, a fiatalok pedig egyre kevesebben és kevesebbet énekelnek. A Benczúr utcában működő zeneiskolának több mint 300 tanulója van: óvodások, általános és középiskolások, szakmunkástanulók, főiskolások, egyetemisták, szakmunkások és postai dolgozók (az utóbbiak aránya mintegy 15 százalék). Jó adottságaik lehetőséget nyújtanak arra, hogy mindenki megtalálja az érdeklődésének megfelelő területet. Oktatásukban helyet kap a klasszikus zene mellett a jazz és a táncdal tanítása is. Az iskolának az a véleménye, mint ezt Kővári József igazgató megfogalmazta, hogy a zene világa egységes, különbséget csak jó és rossz zene között lehet tenni. Jelenleg a klasszikus tanszakon 111, a jazz tanszakon 170 és a táncdalstúdióban 22 tanuló van. Az oktatást pedig 20 zenepedagógusból álló tanári gárda végzi. A jó hagyományú iskolában 1960-ig csak klasszikus muzsikát tanítottak, és alsófokú előképzés volt. Ez ma is megvan. A klasszikus területen a hangszertanulást zenei előképzéssel kezdik. A gyerekek ötéves koruktól kezdve ismerkedhetnek azokkal az alapokkal, amelyekre később a hangszeroktatást építeni lehet. E tanszakon zongorát, gitárt, harmonikát és éneket tanítanak. A jazzoktatás 1966-tól fokozatosan épült ki, és ma már zongora-, gitár-, basszusgitár-, bőgő-, szaxofon-, klarinét-, trombita-, harsona-, dob- és énekoktatás folyik — alsófokon az országban jelenleg egyetlen helyen. A tanszakon a jazz ismert fiatal muzsikusai tanítanak, és munkájuk eredményeként évente több növendékük tesz sikeres'felvételi vizsgát a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola jazz tanszakára. Sok fiatalnak kedvenc zenei területe a táncdal, az ő számukra hívták létre 1970-ben a táncdalstúdiót — a műkedvelés es műfajművelés céljából. A tanulók a közismert külföldi és hazai táncdalok helyes előadását sajátítják el kellő zenei alapozás után. Ebből a stúdióból indult — többek között — Eszményi Viktória és Horváth Attila. Az oktatás az állami zeneiskolák tanterve alapján folyik. Az iskola fenntartója és működtetője a Postások Szakszervezete, amely a szükséges kiadások nagy százalékát a tandíjakból fedezi. Stenczer Ferenc 4