Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Gál Éva: A százötven év emlékei

További foglalkozásnevek is előbukkannak — Csaplár, Korcsolás, Szekeres, Taligás, Kalmár, Mázsás, Naszádos, Harangozó, Orgonás, Trombitás —, amelyek bizonyos szolgáltató munkaköröket tükröznek. Mellőzve a konkrét felsorolást, megállapítható, hogy bizonyos elszegényesedés következett be a szakmák válfajaiban. Főleg a fémipar állt nehezen talpra, a korábban jelentékeny szövőipar pedig jóformán kihalt. Mindez részben a fejlettebb technikával és munkaszervezéssel dolgozó német iparosok elköltözésével magyarázható. A főbb iparágak százalékos megoszlása: 1546 1559 1562 1580 1590 Élelmezési ipar 29,7 31,7 32,3 30,5 33,3 Ruházati ipar 26,4 25,6 22,5 27,1 23,8 Faipar 8,8 9,9 11,2 8,4 11,9 Fémipar 7,7 72 15,0 10,2 21,4 Bőripar 5,5 5,6 1,2 — 4,7 Egyéb 21,9 20,1 17,8 23,7 4,9 Ugyanakkor az sem felejthető el, hogy e 45 év 296 iparos nevű személye jóval kisebb keresztény népességből került ki, mint az 1490-1529 közötti időszak 445 iparosa. Csakhogy akkor a tendencia előremutató volt, nem pedig hanyatló. Persze, afelől semmi kétségünk nem lehet, hogy a vilájetközpontban jócskán éltek török kézművesek, akik például éppen a látszólag meggyengült bőriparnak voltak kiváló mesterei. Nem véletlen, hogy e szakma pár terminusa nyelvünkben török eredetű (csizma, papucs, szattyán, bagaria, csiriz, dikics és több tájszó). A török rézművesség máig megmaradt több szép darabja is készülhetett Budán. S még jó néhány olyan mesteremberre volt szükség (kőfaragókra, mészárosokra, cukrászokra stb.), akik a mohamedán életforma elengedhetetlen kellékeit állították elő. Összességében valószínű, hogy az iparosok száma nem változott, de a szakmák súlya némileg átalakult. SZŐLŐ ÉS KONYHAKERT Buda falakkal körülvett területén mezőgazdasági termelés nemigen folyt. E-gyedül szőlőművelésre voltak alkalmas helyek a Gellért-hegy lejtőjén és másutt. Itt még törökök is foglalkoztak e fontos kultúrnövény termesztésével. Az 1570-es években nem restek átjárni a Vár mohamedánjai és martalócai 106 naszádukkal Pestről a budai oldalra. Mások a Margitszigeten ültettek szőlőtőkéket, hogy a beérő fürtöket gyümölcsként fogyasszák, vagy megaszalják, illetve levükből borecetet (tursut), édes italt (pekmezt), nagy ritkán bort készítsenek. Ami pedig még fontosabb és érdekesebb: az 1562-es összeíró mintegy 100 ezer liternyi must után számolta ki a budaiak budaörsi termésének tizedét! Ha ezt a mennyiséget kivetítjük a keresztény családfőkre, akkor 550, ha a kiptiket is számítjuk, 400 liter esne családfőnként, ami nem csekélység. S nyilván nem mindenkinek volt szőlője ezen a tájon, illetve a népesség bizonyos hányada egyáltalán nem foglalkozott bortermeléssel. A város szélesebb értelemben vett határában bizonyára termesztettek gabonát és más növényeket. Mivel azonban a népesség adókötelezettségeit Buda esetében nem részletezték a defterek, hanem csak egy összegben tüntették fel, nem tudjuk a különféle kultúrák egymáshoz viszonyított arányát megállapítani. „Gabona-, must- és szénatizedből, a mohamedánok szőlő- és kertadójából és bírságpénzből" 1562-ben 193 ezer, 1580-ban 200 ezer akcsét lehetett várni, azaz 603, illetve 585 akcse esik egy tizedfizetőre, s ez meglehetősen magas érték, körülbelül két ökör ára. Más fontosabb települések egy főre jutó adóösszegeivel összevetve a budai tételek egyértelműen jelentős mezőgazdasági tevékenységre utalnak. Egyébként még az elég elfogult Hans Dernschwam is felfigyelt arra, hogy a „vásárosoktól le a kocsiútig és Lógódig... csupa-csupa konyhakert, amelyben gyümölcsöt, hagymát, fokhagymát, káposztát, salátát és egyebeket termesztenek". Még telekspekuláció is folyt a Várnegyedben, hogy a megszerzett földdarabon szőlőt ültessenek és (konyha)kertet létesítsenek. Evlija Cselebi pedig főleg a finom budai gyümölcsökért lelkesedett. PIACOK, BOLTOK Gazdasági szempontból a kereskedelem legalább ennyire fontos. Elsősorban az átmenő forgalom volt jelentős, de nem becsülhetjük le a helyi üzleti tevékenységet, illetve a budai országos vásárokat sem. Már 1542-ből vannak nyomai a gyertyaöntésből és pénzváltásból származó bevételeknek, majd két évvel később boza- (köleslisztből és vízből erjesztett ital) és birkafej árusításnak, csakúgy mint budai boltok bérének (1543-45 között). Az üzleteknek tulajdonított jelentőségről vall az a lista, amelyben 1551-ben az elhagyott boltokat regisztrálták. 1562-ben 310 bolt (üzlet)ház és pinceraktár szerepel a szandzsákösszeírásban, ami a házak számához viszonyítva magasnak mondható. Az üzleti tevékenység török szokásrendje szerint a nyitott piacok közül a csarsiban inkább élelmiszert, míg a bazárban iparcikkeket kínáló bódék sorakoztak egymás mellett. A fedett árucsarnokot bedesztennek hívták, a Mátyástemplom közelében állt. Fekete Lajos vizsgálódásai a Várnegyedben négy piacot tártak fel, közülük a Szent György téri vitte a vezető szerepet. Sajnos, az üzletágak megoszlását nem ismerjük. Csak a Budán elvámolt áruféleségek alapján következtethetünk a legkeresettebb cikkekre. A nyugat felől behozott termékek közül a legfontosabbak a különféle posztók és szövetek voltak, ha nem is a legértékesebbek, de jó átlagos minőségűek. Nagy forgalmat bonyolíthattak le azok is, akik süveget vagy kést vittek a piacra. Az Oszmán Birodalmon belülről érkező áruféleségek közül a balkáni ruhaneműknek és természetesen a fűszereknek volt magas az ázsiója. KÖLCSÖNÜGYLETEK A Budán átvitt áruk, persze, nem reprezentálják a budai kereskedők tényleges részesedését. A 16. századi elvámolási bejegyzések szerint a magyarok és a zsidók kezén fele-fele arányban ment át mintegy 60 százaléka az árunak, a mohamedánokra pedig 40 százalék esett. A magyar kereskedők jó része a hódoltság más területein élt, ezzel szemben a zsidóság főleg Budán, így az ő budai forgalmuknak jóval nagyobbnak kellett lennie az ottani keresztényekénél. Azt is tudjuk, hogy a zsidó pénzemberek szívesebben foglalkoztak kölcsönügyletekkel, mint közvetlen árubehozatallal. Ha a kettőt összeadjuk, bizonyosak lehetünk afelől, hogy ők alkották a gazdaság mértékadó rétegét a vilájetközpontban. A 17. századi kereskedelmet, iparűzést és gazdaságot szinte teljes homály fedi. A néhány értékelhető utalás inkább a hanyatlás irányába mutat, de mértékének megállapítására nem nyújt kellő alapot. Színes és soknyelvű volt tehát a 16-17. századi élet Budán. Bár a hivatalos nyelv a török volt, sokan beszéltek délszláv nyelveket is, míg a magyar és a zsidó közösség befelé fordulva őrizte ősei nyelvét. Nemzedékek jöttek és mentek, az egyes népelemek hol előtérbe kerültek, hol megfogyatkoztak. A különféle vallások viszonylag jól megfértek egymással, s a kényszerhelyzetben katolikusok és luteránusok egyazon templomban tartották istentiszteleteiket. Néha úgy tűnt, hogy felszabadul a város, máskor örökkévalónak tetszett az oszmán berendezkedés. Mígnem egyszer mégis eljött a nap, amikor újra gazdát cserélt a magyar királyság ősi központja, s ezt a 16-17. századi lakosság egy része, illetve leszármazottaik bizonyára megérték. DÁVID GÉZA 40