Budapest, 1986. (24. évfolyam)

3. szám március - Müller Tibor: Moldova György

FŐVÁROSI EMBEREK nye is így készült. Vagyis az én módszerem csak egy a sok közül. Én így csinálom. — És mindent el tud adni? — Három, négy, öt kiadásban is. — Jó érzés lehet. Az talán már kevésbé, hogy egy-egy új műve nyomán oly gyakran kerekedik fölindulás. Az utóbbi időben minden egyes kötete botránykő. Nem zavarja? — Érdektelen. Az a fontos, hogy igaz-e vagy sem. Ez nem jelenti azt, hogy nekem mindig, mindenben igazam volt. Bár... nagy dolgokban nem szoktam tévedni. — Annyira alapos? — Sok időt szánok rá. Sok vízben mosom meg a húst, míg a lábosba teszem. Leszedem a nagy tévedések rétegeit. Mert ha ugyanazt megkérdezem hússzor húsz embertől húsz érdekeltség irányából, akkor az valószínűleg hiteles. Most kamionoztam. Huszonnégy nagy utam volt. Ki rázatta volna magát ötvenévesen kilométereken át másfél évig ötven fokban, legyek milliárdjaival? Nem volt kéjutazás! És a megírásába is beletettem ugyanennyit. Na most, hogy botrány lesz belőle? Édes istenem...! Mindig vannak, akik úgy érzik, nekik adatott a mundér becsületét megvédeni... — Komoly baja nem származott még ezekből a riportokból? — Börtönbe nem kerültem. Néha úgy érzem magam, mint az űzött vad. Össztűz alatt. És mindig körülvesz a sanda gyanú, hogy mögöttem áll valaki, aki részben súg, részben menti az irhámat, ha már be vagyok kerítve. Néha kívánom: bár volna ilyen! — Vannak szövetségesei? — A kiadóm. Nagy dolog! Aztán a szerkesztők, akik elvállaltak. Elsőnek. Most azt kellene mondanom: ezeket kivételnek kell tekinteni. De naivság volna arra számítani, hogy az embernek sok fegyvertársa van. — Mindenki tartozik valahová. Valamilyen csapatba. Vannak társak? — Haverok. Cimborák. Nem tartozom semmilyen klikkbe, irodalmi csoportosulásba, bandába. Engem egyetlen alakulat sem tarthat a tagjának. Meg nem tudom mondani, mikor fordultam meg utoljára az írószövetségben. Kifizetem a tagdíjat. Ellenőrizheti. Ja, és könyvtárbajárok. Nem tartozom a kedvencek közé. Persze, nem bánnak velem méltatlanul. Megkapom például a heti értesítőt. De tudom, miket dumálnak a hátam mögött. Tegyék. Én csak írok. írok. Mióta pedig gyerekeim vannak, célkitűzésem, hogy a legkispolgáribb életet éljem. Korán fekszem, korán kelek, vigyázok magamra, mert mindig azt tartottam a legforradalmibb életformának, ha az ember az erejét és az energiáját, ami a dolgok természeténél fogva egyre kevesebb, a valóban fontos dolgokra tartja fönn. — Csak a könyvei fontosak? — Persze. Ez forradalmi vállalkozás. Ne arra menjen el az erőm, hogy tusakodom a jó hírnévért, vagy hajnalban feküdjek egy áttivornyázott éjszaka után, vagy botrányt csináljak a Körúton, esetleg a szigligeti alkotóházban. — Visszavonult életet él? Nincs társasága? — Visszavonult életet élek, de van társaságom. A zászlajára azonban senki nem írhatja a nevem. Azokhoz a politikai, vésztanácsi előharcokhoz pedig, amelyek egy-egy lakásban, tanyán éjszaka lezajlanak, végképp nincs semmi közöm. Nincsenek író haverjaim. — És a kritika? — Nem figyelek oda. — Akkor sem, ha jó? — Semmit nem jelent nekem. — És ha nem írnának önről? — Jó közérzettel elviselném. Meggyőződésem, hogy a kritikusok többségének már akkor kialakul a véleménye, mielőtt kinyitotta a könyvemet. — Tehát az emberről és nem az íróról beszélnek? — Igen. Egyszer a kultúrházban hosszas vita volt arról, hogy a galambok vagy a galambászok kapják-e a díjakat. Nem mindegy. Mindig a galambászok kapják az elismerést. Sose a galambok. — Ön Kossuth-díjas. — Igen. És nem is akarok nyűglődni. Tudom, olykor a saját életemet nehezítem meg azzal, hogy nem tartozom sehova. Kívül maradtam. A kívülmaradó pedig könnyű préda. De félre ne értse: itt vagyok épen, egészségesen. Az egyetlen fellebbezésem, az ultima ratio, az olvasóim. Sokan, akik mindenféle okosat mondanak, mindent odaadnának ezért. — Nem szívesen ad interjút. Sőt, egyenesen elzárkózik előle. Engem is előre intettek. — Rendkívül rosszak a tapasztalataim. Öreg motoros vagyok. Talán nem hangzik nagyképűen: ismerem a riport műfaját. Az interjúét is. Pontosan tudom, hogyan lehet valakiből pojácát csinálni. Ez az egyik. A másik. Ha eljön valaki, itt ül velem szemben, s én beszélek. Kiteszem a lelkemet. Ha már az ember elszúrja az idejét, legyen valami értelme. Nem sokkal nehezebb valamit jól megcsinálni, mint rosszul. Aztán elolvasom, amit írt. Tegyük föl, hogy nem sértő, de felületes. Vagy lekezelő. Sajátjaként bánik azokkal a szavakkal, gondolatokkal, amiket én adtam a szájába. Ilyenek a mérsékelten tehetségesek. A nagy riporterek meg önmagukat mutogatják. Ebben nem működöm közre. De névtelen kezdővel mindig szívesen beszélgettem. — Tényleg? — Régebben. Mostanában egyetlen kivétel volt. Eljött hozzám egy gimnazista. Azt hitte, én is a Szent Istvánban érettségiztem. De, mit tegyek, a Szent László volt az alma materem. Kiderült a dolog. Megevett egy túrós süteményt, és elment. Vége volt a riportnak. De ezért maradtam otthon szombaton, pedig el akartam utazni. Hát így vagyok az interjúval. Nem szeretem, ha rajtam tanulja a janicsár a nyíllövést. Tudom, hogy én mennyi alázattal közeledem a riportom tárgyához, hogy mennyire azonos szinten éltem a kamionosokkal, hogy az Őrségben ugyanazt ettem, mint a helybeli paraszt, hogy képzett masiniszta lettem, mire az Akit a mozdony füstje megcsapott első sorához hozzákezdtem. — Más dolog. Irigylésre méltó, ha valaki éveket áldozhat egy téma feldolgozására. De például nem olvastam minden művét; amennyire lehet, sebtiben fölkészültem, beszéltem ezzel-azzal, és idejöttem. Két nap alatt pedig megírom az interjút. Most mi legyen? — Persze, nem is akarom összehasonlítani a kettőt. De azért a megközelítés szándéka, tisztessége mégiscsak azonos. És azt se gondolja, hogy nem tartom fontosnak az interjút. — Hiú? — Nem különösebben. Ma már legalábbis nem. Persze, adok arra, hogy milyen kép alakul ki rólam. Ezért jöttem el a Ludas Matyitói is. — Mi történt? — A főszerkesztő azt nyilatkozta, hogy szüksége volt rám, azért megvett. Bementem, vártam, hogy tisztázza a dolgot. Nem tette. Kértem papírt, és megírtam a fölmondásomat. Pedig nagyon kényelmes és jól fizető helyem volt. Ne higgye bárki is, hogy megvehet. Addig nem érdekelt a dolog, amíg egy újság rovatvezető-helyettese vagy tíz-húsz bennfentes elcsámcsog a dolgon, mondjuk a Kis Lucullusban. De amikor Zalában egy erdész haverom megkérdezi, hogy igaz-e, amit írtak, akkor már tenni kellett. Mert abba a talajba is leszivárgott a rosszindulat, ahol a gyökereim vannak. — Szóval, ilyesmire kényes. Érthető. Az is, hogy nem vette 18