Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - Garai Gábor: Legszűkebb hazám

Naphegy Tavaszi Naphegy, tisztásom a város vadonában, ó, örökzöld öröm, mindig megifjult jókedvem, sugározz, ragyogj, zengj, fény-borod hadd szürcsölöm. Ó, jól tudom, emlékszel rám, te gyöngéd, friss pázsit-ágy: itt voltam indián, s kölyökkorom itt vérzett el az önkéntvállalt halálos szerelem-csatán. Hogy simogattad lábam, a bolyongót öles perjék zöld kalászaival, mikor reményem hiába rajongott Érette, s számon kiserkedt a dal... Mint megfeszítve, úgy függtek trikóban a gyep tábláján — lüktető csodák! De helyettük én tikkadtam, s sajogtam s a vágy lándzsái engem vertek át. — Te enyhítettél akkor is, te drága: cserepes szám nem ecetet, de friss tejet ivott a jázmin illatárba bódult bokrokból, s ittam mustod is nyár végén (a szabadságolt bakára tán emlékszel még, ki — hányavetett feje alatt újságpapír — csodálta e kék-fehéren kóválygó eget); torkomban két fröccs, nagy, könnyelmű vígság az izmaimban: katona dolog. Bőrömön őrzöm, arcom mint simítják a füveden pezsdült fuvallatok... Tabán lejtője, Naphegy, új tavaszban fürdő hegyoldal, kertem, gyógyhelyem, Anteus-földem — érints meg, inamban fogytán erőm, s dolgom teméntelen. Hozzád jöttem; fogadd immár a férfit, ki éltesebb gond: nép, ember, család sodrában él most — köszöntsd rá fenékig megújult ifjúságod poharát. A Rác-fürdőben Krúdy Gyula emlékének Ösztövér házikók, gyöngéd tabáni dombok hátán — belőletek csak hírmondó maradt. Nagybotos Viola egykor erre bolyongott félpár cipő nyomán egy lány után szaladt. Halk függönyök mögött rejtélyes nőszemélyek imbolyogtak ledér gyászban, s két holdsugár közt egy szál rezedát löktek a vén legénynek... Szindbád elbúcsúzott — és búcsúzott a nyár. Az őszből is csupán a vén borbély maradt itt, hogy míg sörtéimben kövér pamacsa habzik, a régi szüretet idézze, meg a bált, hol talpalávalót négy sváb harmonikáit, s a kocsmáros kövér özvegye — bánatában — bűvös szerelemport kevert italába. Gyönyörűségem, gyötrelmem Budapest Kora-reggeli utcák friss zúzmarás varázsa, asztmás öreg buszok nyers fék-csikordulása, kibuggyant-pezsgő-színű fürdők nyári szeszélye, fő-hivatali lépcsők végtelen meredélye; bundákba varrt gyönyörű nők — kifosztott idegenség —, füstbe és ködbe burkolt nagy téli naplementék, pipacs-szirom szoknyában kibomló könnyű lányok, villany-sikátorok közt derengő látomások, — ez vagy te, s izzító vonzásod el nem ereszt, gyönyörűségem s gyötrelmem Budapest. Szöknék tőled örökké, — csak innen, innen el! S ha elhagylak — a mérged, a mézed máris visszaperel. S mint csöndes szülőfalumba — mert nekem nem adatott —, sietek hozzád szorongva: mint változott arculatod?! Akár egy kurta hét alatt is: nem lettél idegen? Ó, visszaérkezések zokogó zötyögések Kelenföldi síneken... Ó, Naphegy, gyerekkori bozótok, andalgók a Tabánban. Körúti beteg telefonfülkék a sietség őrült kábulatában — ez vagy te, és vibráló vonzásod el nem ereszt, gyönyörűségem s gyötrelmem Budapest. Új utcák, gyöngy-fehér házak szelíd sora; esőben villamosra várók keserves ostroma; éjjel-nappal ziháló, hűséges gyári gépek; népek, kik hűlt szobákból zsúfolt járdákra lépnek... Hidakkal megvasalt gyöngéd s gyilkos Duna... csavargók hajnala: — hova kallódsz, hova! — Ó, film-sebes jövendő változó ékszere, tékozló napjaim józanító jege, csüggeteg éjeim föl-szító tűz-világa, Te hoztál világra s te dajkálsz a halálba, te szülőm s gyilkosom, vonzásod el nem ereszt, gyönyörűségem s gyötrelmem Budapest. A Horváth-kerti nyári színház ZÓRÁD ERNŐ rajza