Budapest, 1985. (23. évfolyam)

3. szám február - Seregi László: Könyvtárrapszódia

meglehetősen szűkre szabott befogadóképesség. Mindössze 170 látogatót tudtak egyszerre leültetni, mondhatni: az igények csekély hányadát elégítették ki. Az új épületben már 700 hely lesz, s mindenkinek külön széke és asztala. Megszűnnek a meddő viták, kinek hány könyéknyi terület dukál, hol húzódik a demarkációs vonal, s így minden valószínűség szerint, a kisebb lopásoknak is elejét veszik, lévén, hogy a szabadpolcra kitett könyvekért nem tartozik felelősséggel az örökké időzavarral küszködő olvasó. Az efféle összezördülésektől már csak azért sem kell tartani, mert az új otthon kézikönyvtárában nem kevesebb, mint 70 ezer művet halmoztak fel. Ennyiből általában már a kutatók is csemegézhetnek, s ha mégsem lelik, amire okvetlenül szükségük van, azt legfeljebb eggyel odébb, a szomszédos, speciális gyűjteményeket tartalmazó különtermek valamelyikében vehetik kézbe. Öt olvasótér fogadja a látogatókat aszerint, ki melyik tudományágban akar elmélyedni. Ennek megfelelően válogathatnak majd kedvükre a történészek, az irodalmárok és mindazok, akiket érdekelnek a hírlapok, avagy éppen a bibliográfiák meg a lexikonok. Ahogy körbepillantok a galériás kiképzésű nagy olvasóterem polcain, szinte beleszédülök. Ennyi könyvet egy rakáson még sosem láttam, s most kezd csak bennem derengeni, mekkora feladat is lehet 6 milliót felköltöztetni?! Az átlagember számérzéke aligha terjed túl a bűvös ezres, kétezres határon. Ha nekem beígérnek, maradjunk az iménti példánál, kétezer forintot, akkor arra tervek sokaságát alapozom; jó előre eldöntöm, hogy mire költöm, kinek törlesztek adósságaimból, ha egyszer kezembe nyomják a se nem sok, se nem kevés, napjaink honoráriumaihoz mérten mégiscsak tekintélyes summát. De ha millió a tét, az ember semmit nem fog fel a súlyából, jelentőségéből; még harcolni sem képes érte, olyan messze van tőle ez a dimenzió. Hatmillió könyv, villan eszembe ismét, s óhatatlanul is izgatni kezdenek a részletek. Hogyan láttak hozzá ekkora mennyiség szállításához, milyen elvek alapján bontották meg a betűtengert: a C-nél vágtak léket, mert ebből volt a legkevesebb? Vagy megfordítva: ott álltak neki a lerámolásának, ahol a legtöbbet lajstromozták össze? Egyáltalán, hány nap kell a tranzakcióhoz? A megbízott főigazgató nem tagadja, nekik is sok fejfájást okozott, amíg egységes álláspontra jutottak, juthattak a lebonyolítás rendjében. Persze, minden azon múlott, hogy a kivitelezők mikor fejezik be a munkálatokat, mert addig nem tehették ki állományukat az esetleges tortúráknak. Itt valamennyi példány a nemzeti vagyon része, megbecsült értéke, nem kockáztathattak semmit. Az előzetes megállapodás értelmében 1984. július 1-én gördült volna ki az első kocsi a Múzeum körúti épületből, de ekkor újabb, váratlan nehézségek adódtak. A gondosan kidolgozott, napokra lebontott költözködési program azon nyomban felborult, s szinte mindent kezdhettek elölről. A tervezett 9 helyett így csak hat hónapjuk maradt a hatalmas gyűjtemény megmozgatására, ami gyakorlatilag ugyanazokból a részműveletekből tevődött össze, mint egy kisebb szabású, mondjuk, családi méretű hurcolkodás. Aki már élvezhette egy költözködés örömeit, az tudja jól, hogy a feladat nem feltétlenül az izmokat teszi próbára, bár nem kétséges: akadnak lexikonok, amelyeknél a lapozgatás is fokozottabb erőfeszítést követel, emelgetésükről most nem is szólva. Az idegrendszer, no meg szervezési készségek próbája inkább a költözködés. Ráadásul az is külön fejtörést okozott az OSZK vezetőinek, hogy 17 helyről kellett indítani a szállítmányokat, de nyilvánvalóan úgy, olyan időbeli csúsztatással, hogy ha egy mód van rá, ne azonos percben, órában fussanak be, elkerülendő a torlódásokat. Torlódások, persze, ennek dacára előfordultak, de mindig sikerült rövid úton úrrá lenni a nehézségeken. Ami főként annak köszönhető, hogy az F épület minden négyzetmétere előre elkelt, pontosan meghatározták, hogy hova mi kerül. Máskülönben valóban kaotikus állapotok alakulnának ki, s lépni sem lehetne a könyvhalmazoktól. Már végleges helyükre vitték a speciális gyűjteményeket, a kéziratokat, a régi hírlapokat, miegyebeket, a végére hagyva a törzsállományt, azokat a műveket, amecsak az álljon a hátterében, hogy bizonyos művek másutt nem találhatók meg. A környezetre és a kényelemre aligha lesz majd panasz. A belépő figyelmét rögtön leköti a három nemes veretű kapu, még akkor is, ha nyílt titok, hogy kettő belőlük csupán másolat, lévén, valakik az éj leple alatt, vagy más kínálkozó alkalmat kihasználva eltüntették az eredeti rácsozatokat. Feltehetőleg lakótelepi lakásuk ajtaját díszítették fel velük, noha errefelé más magyarázatot is elképzelhetőnek tartanak... Az előtér főként a méreteivel nyűgöz le, az embernek óhatatlanul is eszébe jut, hogy itt akár képzőművészeti kiállításoknak is helyet adhatnának. Ez az ötlet már csak azért sem kivihetetlen, mert a díszlépcsőt két pompás lyekre nap nap után szükség volt. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy amíg tudták, fogadták, ha megszűrve is, a kutatókra és újságírókra korlátozva az olvasótermi látogatókat, és csak december 22-én csukták be a múzeum-kerti főépület kapuját. Ettől fogva valamennyi dolgozót átirányítottak a Várba, hogy ott segédkezzen, mentve a menthetőt, hogy április elsejére, az ünnepélyes megnyitó napjára rendben, glédában álljanak a kötetek. Ferenczy Endrénétől azt is megtudom, hogy időközben 100 új embert vettek fel, fele-fele arányban könyvtárosokat, olvasószolgálati alkalmazottakat és kisegítőket. A könyvtárosok zömmel az ELTE bölcsészkaráról érkeztek; vonzotta őket az OSZK hírneve és a lehetőség, hogy a tűz közelében töltve munkaidejüket, egyhamar magvas publikációkkal hívhatják fel magukra a figyelmet. Ehhez meg is kapnak majd minden szakmai segítséget, hangzik az ígéret, noha nem vitás, hogy a legfontosabb teendő az: az olvasók meg legyenek elégedve a szolgáltatások színvonalával, s ha visszatérnek, ennek ne CSIGÓ LÁSZLÓ felvételei Fadrusz-szobor őrzi: egy-egy Atlasz-figura, s mondhatom, roppant zavaró, hogy megfosztották őket attól a funkciótól — gyaníthatóan, nem előre megfontolt szándékkal —, amitől Atlasz az Atlasz. Mintha a Danaida-lányok kezébe holnaptól korsó helyett hajszárítót tennék. A VI. szintre felbaktatva a három különtermet találjuk, a Corvinák, a régi nyomtatványok meg a zeneművészeti és színháztörténeti dokumentumok tárát. Velük átellenben alakították ki a 300 embert befogadó előadótermet, jó feltételeket teremtve a különféle nemzetközi eszmecserékhez is. A VII. szint teljes egészében az olvasóké, miként a VIII. területének java is, ahol egy ízlésesen berendezett kávézó várja majd a felfrissülni vágyó vendégeket. Ugyanitt, ezen a szinten van még a könyvtártudományi és módszertani központ is. Az Országos Széchényi Könyvtár Európa egyik legszebb könyvtára lett. Huszonhét év után. Pont kerülhet a viták végére. SEREGI LÁSZLÓ 14