Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Seregi László: Bak, a hajókovács

tot ér a munkám, azután pedig 90 forintot? Jó dolog a gazdasági munkaközösség, de azt hiszem, ezzel a szarva között fogtuk meg a tőgyét. Honnan teremtették elő a gmk fedezetét? Nem abból, amit a becsületes nyolc órában megtermeltünk? Szerintem ésszerű kompromisszumot kellene kialakítani, s nem szabadna megengedni, hogy lejárassák, lejárassuk a tisztességes műszakokat. Mert az, ugye, kizárt dolog, hogy háromszor annyit érjek délután, mint délelőtt?! Mint a gőzmozdony, amelyet veszteglésre kényszerítettek, úgy zihál-zakatol, karjaival szélesen gesztikulálva, időnként hatalmasakat ütve a roskatag asztalra. Kézfeje, most, hogy alaposabban elnézem, tanulmányba illő: a kötélvastagságú erek hol folyammá bővülnek, hol meg eltűnnek a zöld pufajka ujjában, mint a patak, melyből láthatatlan gonosz elemek kiszippantották a tápláló forrás minden cseppjét. Ha meg kifárad, összekulcsolva, komótosan maga elé fekteti iszonyú nagy kezét, szabad rálátást engedve körmeire. Az embernek az a benyomása is támadhat, mintha rágná őket, mint a kisgyermekek vagy belső gátlásaikkal küszködő felnőttek. De erről nála szó sem lehet. Gördülékenyen fogalmaz, nem válogatva az ízesebbnél ízesebb kifejezésekben, úgy adva elő, amit akar, ahogyan azt én is néha, hej de szeretném! Magatartásában nyoma sincs az óvatoskodásnak, igaz, könnyű neki: minden napja három másikkal ér fel. A hajóműhelyben mindig van felvétel. — Tudja, mikor gyártottunk utoljára hajót? Ha jól emlékszem, 1967-ben. Azóta darukat csinálunk, s hogy őszinte legyek, nem rajongok ezekért a monstrumokért. Nincs lelkük; emelnek, letesznek, emelnek, letesznek — ennyi a tudományuk. A hajó az más. Miattuk jöttem ide dolgozni annak idején. Összeolvastam egy csomó kalandregényt, vonzott a messzeség, tán mentem is volna, de nem hívtak, hát maradtam. Arról azonban nem tettem le, hogy közöm legyen a vízi királynőkhöz. Nyírbogdánynak nem fő profilja a hajógyártás, ezért felkötöttem az útilaput, és nekivágtam a fővárosnak. — A szülei mit szóltak? — Mutasson szülőt, már ha kiérdemli ezt a megnevezést, aki szívesen engedi el a gyerekét az ismeretlen, csupa veszély metropolisba. Engem sem akartak utamra bocsátani, de hát rossz vért szül, ha valakit erőnek erejével marasztalnak. A Vág utcai tanoncotthonba kerültem. — Hamar megszokta az itteni, átlagosnál zaklatottabb életet? — Jó barátokra találtam; olyanokra, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Gondolkoztam már rajta, hogy is van ez? Az újabbakkal miért nem alakul ki ilyen bensőséges viszonyom; megöregedtem volna? Nem mondom, néhanéha elfogy a szuflám, de ha egyszer megmarkoltam a kalapácsot, többé nem eresztem el; addig ütöm a lemezt, amíg olyanná nem formálódik, amilyennek én akarom látni. Azt hiszem, a fiatalabbak is kedvelnek; ha nagy a baj, előbbutóbb megkeresnek, megtisztelnek a bizalmukkal, mégis ritkán szövődik közöttünk igaz barátság. — Van elég barátja, azt mondta az imént. Miért akar újabbakat szerezni? — Ez megint csak érdekes dolog. Megfigyeltem, az emberek mostanában kínzó ellentmondásba keveredtek egymással: vágynak a társaságra, a kötetlen dumapartikra, arra, hogy legalább a fehérasztal mellől megváltsák ezt a ki tudja, hova rohanó világot, de nem merik megtenni az első lépéseket. Mindenből presztízskérdést koholnak, és csak várnak és várnak. Egy évtizede csak odaszóltam a fiúknak, „holnap foci", s aki tudott, eljött. Ha nem fért be a csapatba, akkor sem húzta fel az orrát; ott maradt, és buzdította társait. Ma pedig... nincs, aki szóljon. — Ön okos ember; mi ennek a visszahúzódásnak az oka? — Szerintem fáradtak az emberek, nagyon fáradtak. Nem lehet büntetlenül visszaélni az energiával, folyton dolgozni, pénz után futkosni, semmit sem törődve a pihenéssel. Az a baj nálunk, hogy a gazdasági problémákat csupán gazdasági módszerekkel akarják megoldani, s közben megfeledkeznek róla, hogy az intézkedéseket emberek hajtják végre. — Vagy nem hajtják végre... — Az intézkedések általában megalapozottak, de én úgy látom, hogy csak technológiailag meg műszakilag. Ennyi gépünk van, ezek együtt ennyire képesek, elő a logarlécet, és kész a terv. Csakhogy az ember, ugye, nem gép. Akár hiszi, akár nem, nálunk egyre kevesebben jönnek izgalomba, ha egy kis mellékest ajánlanak be. Tudja, az az álmom, hogy hamarosan ismét visszatér a munka öröme. Hiszek benne, ez tartja sokunkban a lelket. — Említette, hogy szinte minden alkalmat megragad, hogy elmondja a véleményét. Még sosem érte gáncs? — Nem. Mielőtt kinyitom a szám, hosszasan konzultálok a fiúkkal. Nem azért vagyok a vezetőjük, hogy kisajátítsam a jogaikat. Az én erőm — az ő támogatásuk. A főnökeink ezt nagyon jól tudják. Biztos, ez is meggondolásra készteti azt, aki netán ellenem tenne. Ha már a kalapácsnál tartunk: húsz éve ugyanazzal a szerszámmal dolgozom. Egyébként ne gondolja, hogy nosztalgiázom, meg érzelgősködök, a frászt! A mi munkánkat nemigen lehet gépesíteni. Mellettünk elrohant a műszaki forradalom, még szerencse, hogy az újságok megírták, hogy volt egyáltalán. — Sokat olvas? — Már nem annyit. Inkább igyekszem jól kiválasztani, amit kézbe veszek. Azelőtt sokat jártam színházba is, de ha négyen, a feleségem meg a két gyerek elmegyünk, az legkevesebb ötszáz forint. Es számolni az utóbbi időben nagyon megtanultam. — Ha nem vagyok indiszkrét, mennyit keres? — Hétezer forintot, persze, a gmk nélkül. Ebből arra azért futja, hogy hétvégeken elmenjünk kirándulni, egy kicsit együtt legyünk, beszélgessünk, pótoljuk, amit hétközben elmulasztottunk. A fiam szakács, a lányom díszcserje-kertész. Örülök, hogy szakma van a kezükben, s csak rajtuk múlik, hogy megtalálják-e munkájukban az örömet. Egy erdélyi rakottkáposzta is lehet — a maga műfajában — kiemelkedő alkotás. Nekem meg ott vannak a lemezdarabok. Megyek is: most éppen egy 35 tonnás úszódaru fenékszerkezetének a bordáit merevítjük. Velem tart, vagy kérdez még valamit? SEREGI LÁSZLÓ — Mit idéz fel önben ez a kifejezés: Budapest-élmény!? — Mindent. De főként a gyermek és ifjúkori helyszíneket. Ma az Aulich utcában lakom, és mégis, amint alkonyodni kezd, nap mint nap a szülőházban járok, a régi Gyár utcában. Egészen az első emlékekig merülök alá az időben ilyenkor: négy-öt éves korom világába, s ez nem volt más, mint — pestiesen szólva — a „gang" és az ehhez kapcsolódó hátsó lépcsőház. Ez azután hosszú időre rabul ejtett: sejtelmes félhomály, surrogó lift, a liftbe ki-belépő különös alakok s a máriaüvegen áthulló fény az egészet valami túlvilági, tompa színekbe oldott villódzással hintette be. Csodavilág volt az első lépcsőház. Egyébként ennek — vagy inkább „neki" — köszönhetem a gyermekszerelem élményét is: itt szerettem belé — egy időben — a nagyon szép, keletiesen álmatag, finom vonású, légies-barna Tauszig lányba és a locska-csacska, zömök Emmibe. Úgy tágulttárult előttem a világ, ahogyan a gangtól elindulva fokozatosan birtokba vettem a várost: az utcákat, tereket, kapualjakat, ablakokat, egy-egy járdaszélt, s ahogyan megismertem az ezeket benépesítő embereket. — Akár egy életen át tartó földrajzi fölfedező út!? — Afféle. Egy ismeretlen földrész beutazásával fölért például a Verő-féle tánciskola — lányok suhantak a teremben, s a világító ablaküvegek mögött időnként mintha kardok villantak volna, talán vívtak is, nem tudom — vagy a ház sarkán álló postahivatal fölfedezése. Az utóbbit a nagyapám vezette, ellenzős sapkában ült a kisablak mögött, kinn meg a régi, emelt bakú, ereszes, zöldre mázolt postáskocsi állt, az eléfogott Rigó a tenyeremből evett, jóindulatú, szelíd, bölcs humorú postásló volt. Azt hiszem, megértő lenézéssel kezelt minket, embereket. Azután a mozi és a futball — hatéves koromban már drukker voltam. Gyár utca, derűs szeptembervég és a szemközti házfalon egy óriási plakát: Magyarország — Ausztria! Nekem azóta is ez a bizonyos csapat a magyar válogatott. — Az iskolaévek, gondolom, újabb világrész beutazását jelentették. — Téved. Az iskolát alapvetően nem értettem. Na, mindjárt meg is buktam, azután ötödikes gimnazista koromban végképp meg is szakadt a kapcsolatom az iskolával. Ez úgy történt, hogy egy nap egészen egyszerűen fizikailag rosszul lettem a légkörtől — elájultam vajon? nem emlékszem —, és egy kávéházban tértem magamhoz. Innen azután — a kávéházból — azóta se léptem ki. Az iskoláról még annyit: egyetlen pozitív élményem van; elsőként a református gimnáziumba jártam, ahol Áprily Lajos tanította a magyart. Akkor, az ő példáján láttam, hogy másféle tanár, másféle pedagógia is létezik. — Visszatérve a kávéházakra... — Otthonommá váltak. A legnagyobb csoda a Centrál volt. Szerkesztőségek működtek itt, folyóiratok alakultak-indultak s buktak meg, egy-egy asztalsziget egy-egy önálló állam volt: Kassák-állam, Új Hold-állam és így tovább. Ez már kamaszkorom. Akkoriban a Tisza Kálmán tér egyik kis szállodájában laktunk. Nos, erre az időszakra esik a „terek" élménye: itt a Tisza Kálmán tér, a maga vad és kemény alvilágával, amely ismert, és amelyet jól ismertem — fedőnevem: Múvelt (többnyire könyvvel a kezemben láttak) —, hiszen többségük már a Bezerédi utcai elemiben ott üldögélt (ennek okán gyakori látogatásaival tisztelte meg iskolánkat a Gyermekvédő); azután a „cigányok tere", a Mátyás tér, és végül a Teleki: árusok, bódésok, vásárosok, mindenféle rendű 38