Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - Seregi László: Portás és macskanyelv

Portás és macskanyelv Beszélgetés dr. Bornemissza Sándorral, a XIII. kerületi Tanács elnökével a lakossági kapcsolatokról ,,Az ismerkedés úgy kezdődött, hogy sétálgattam a folyosókon, és nézegettem a névtáblákat. Ahogy járkáltam, egyre inkább szemet szúrt valami. Mintha túl sok ajtóra függesztették volna ki, hogy X., Z, C. — és, sajnos, hosszan folytathatnám a sort — ma nem fogad. Hát ettől roppant ideges lettem." Engem nem szeretnek a portások. Pedig, hogy őszinte legyek, mindent megteszek rokonszenvük kivívásáért. Azzal is tisztában vagyok, gyermekes észjárásra vall, ha megsértődöm, mihelyt az elém toppanó portás mellemnek szegezi az obligát kérdést: hová, hová? És ma már csupán egyre vágyom, hogy eljöjjön majd az az idő, amikor a hátam mögött összesúgnak az emberek: nézd csak, ott van az a pasas, akinek nincsenek hivatalos ügyei... Manapság nem jó dolog ügyfélnek lenni. Ám nemrégiben hírek jutottak a fülünkbe arról, hogy Angyalföldön valami mintha változóban lenne. Nincs okunk kételkedni abban, hogy másutt is komolyan veszik a lakossági kapcsolatokat, ám a XIII. kerületben — a fáma szerint — egyenesen útilaput kötnek annak a talpa alá, aki nem úgy beszél az állampolgárral, ahogyan az elvárható lenne, aki nem látja tisztán, hogy ebben a felállásban kinek melyik szerep jutott. Dr. Bornemissza Sándor tanácselnököt kérdezem: — Hány beosztottjának mondott fel? — Ál az igazság, hogy senkinek sem mondtam fel. Már csak azért sem tehettem volna, mert efféle radikális döntéshez a kerületi tanács jóváhagyása szükséges. Különben sem kedvelem a „keménykedést", többre tartom a szép szót, a meggyőzést, noha ez a nehezebbik feladat. Ami nem zárja ki, hogy ne vonnánk felelősségre azt a köztisztviselőt, aki valamilyen oknál fogva elveszti az állampolgárok bizalmát. Ha nem vagyunk megelégedve az illető munkájával, behívatom, s közlöm vele, hogy jobb lenne mindannyiunknak, ha nem marad tovább a tanácsnál, ha másutt keresi meg a kenyerét. Az ilyen, kényesnek tűnő ügyeket mindig nyíltan intézem, takargatás nélkül, mert ezt kívánja meg a többi dolgozónk érdeke, s csak így őrizhetjük meg az állampolgárok bizalmát. Meggyőződésem, hogy a szocializmus igényeinek megfelelő, korszerű államigazgatás alapfeltétele a rátermett, sokoldalúan képzett, intelligens köztisztviselő. Sajnos, még nem köszöntöttek ránk eszményi állapotok, de annyi mindenkitől elvárható, s ebbe nemcsak a portást, de a tanács elnökét is beleértem, hogy a hivatalt felkereső emberekkel udvariasan és türelmesen bánjanak, beszéljenek. — Ha már itt tartunk, kérem, nyugtasson meg: ugye, nem túloztam el a portások szerepét? Az ön megítélése szerint sem mindegy, hogy kit állítanak a kapuba? — Sajnos, nem áll módomban megnyugtatni, mert a portásoknak még véletlenül sincs akkora hatalmuk, mint amekkorát ön tulajdonít nekik. Azzal viszont, amit a gondolatával célba vett, messzemenőkig egyetértek. Már csak amiatt is, mert — könnyen belátható — eddigi életemben sokkal gyakrabban voltam és vagyok ügyfél, mint tanácselnök. Mi tagadás, magam is úgy érzem, hogy nem jó dolog ügyfélnek lenni. Sokszor érezzük magunkat kiszolgáltatottnak, annak ellenére, hogy azért az ügyeinket végül mégiscsak elintézik. De kétségkívül igaz: nem közömbös, hogy milyen az utunk addig, hogyan, miként kezelnek bennünket, s akkor még arról nem is szóltam, hogy meddig tartott az egész folyamat. Sosem szabad arról megfeledkezni, hogy tanácsházán hatósági munkát végezni nemcsak közszolgálat, de egyben hatalom is. A néphatalom eszközével szolgáljuk a népet, s szerény véleményem szerint, ez nem akármilyen feladat. Felelősségteljes feladat, hadd fűzzem hozzá mindjárt, mert ennek tudatosítása nélkül nem volna árnyalt a felvázolt kép. Szerencsére egyre több az olyan dolgozónk, aki tökéletesen tisztán látja, hogy milyen megkülönböztetett teher hárul rá. A nép bizalma a tét. Velük, az így gondolkodókkal és cselekvőkkel igen jó a kapcsolatom, mert váltig állítom: az emberi viszony minősége, annak alakulása a házon belül sem utolsó szempont. Azt azonban nem árt, ha mindenki tudja, hogy a tanácselnök és helyettesei a tanácsot képviselik, s ezáltal az állampolgárok érdekét. Mert a tanács végső soron politikai testület. Amilyen mértékben sikerül ezeket az érdekeket érvényesíteni, olyan mértékben csökken a bürokrácia. Hiszen a bürokrácia, némiképp leegyszerűsítve, nem más, mint az, hogy a hivatal érdekei érvényesülnek a lakóközösség érdekei felett. Akik osztják ezt a nézetemet, azokkal jók a kapcsolataim — beosztásuktól függetlenül. — Valamennyi munkatársát személyesen ismeri? — Nézze, nemcsak az ügyeket kell átvenni, hanem az embereket is. Ha jól utánagondolok, ez tán még nehezebb feladat, mint eligazodni a hatályos jogszabályok tengerében, de megéri a fáradságot. Hogyan bízhatnék meg olyan emberekben, akiket nem ismerek? Akiknek látom az aláírását, a nevét, de fogalmam sincs róla, hogy kiféle, miféle? Semmit kétség, arra nemigen szakíthattam időt, hogy mindegyikükkel azon nyomban leüljek beszélgetni, viszont ahhoz ragaszkodtam, hogy legalább benyomásaim legyenek többségükről. — Meglehet, aznap, amikor megtette az ellenőrző körútját, éppen nem volt félfogadás. Amivel, hogy ne áruljak zsákbamacskát, messzemenőkig nem értek egyet. Miért van szükség egyáltalán kijelölt félfogadási időkre? Meggyőződésem, ez is olyan intézkedés, amely nem javítja a lakosság és a hivatal kapcsolatát. Osztja a nézetemet? — Nem árt, ha egy hivatalban rend van. Szerintem abból csak káosz kerkedne, ha bárki bármikor az ügyintézőre nyithatná az ajtót. — Erről beszéltem az imént! Ha bárki bármikor jöhetne, megosztana a tömeg, s tán még arra is maradna néhány perc, hogy az ügyintéző felemelje a fejét, és belenézzen az ügyfél arcába. Mondom, számomra pont itt mutatkozik némi perspektíva. — Amit ön javasol, az tényleg megfontolandó, de akkor és ott nekem az okozott gondot, hogy újdonsült munkatársaim a félfogadási időt sem tartották be. Nem vonom kétségbe, biztosan létfontosságú ügy szólította el őket máshova, de ez csak mentség, kifogás arra, amire nincs elfogadható, méltányolható magyarázat. Ne feledjük, a lakosság bizalma a tét. S ez, akárhogy is nézzük, politikai kérdés. Bensőségesebb ünnepségeken vagy jelentősebb közéleti események alkalmával oly büszkén szoktuk emlegetni, hogy hazánk a dolgozó nép állama, népi demokráciában élünk, amelyben csak azoknak lehet bárkivel szemben előjoguk, akik a többieknél többet, jobbat tesznek le a társadalom asztalára. Ugye, ismerős a szöveg? Félre ne értsen, amit ott elmondunk, igaz, de ennek ellenére sem hallgathatom el, hogy valójában csak akkor érezhetünk majd szilárd tartalmat e megállapítások mögött, ha a dolgozó nép, hogy ennél a szép, nemes megfogalmazásnál maradjak, nemcsak a gyárakban, üzemekben, a gépek mellett lesz otthonos, hanem az ügyeiket intéző közhivatalokban is. És itt még nem tartunk. — Sőt, mintha egyre távolabb kerülne az a gyakorta emlegetett cél, hogy az állampolgárok minél nagyobb számban vegyenek részt az ügyek intézésében. Helyesebben, mintha valami visszájára fordult volna. Én mint állampolgár inkább kifejthetem a véleményemet az országos kérdésekben, mint azokban, azoknak az alakításában, amelyek közvetlenül befolyásolják életkörülményeimet. Arra van fórum, hogy elmondjam, egyetértek a jövő évi költségvetési terv előirányzataival, de abba csak ritkán szólhatok bele, meddig tartson nyitva a sarki közért. — Ezzel, amit most mondott, nem egészen értek egyet. Nálunk, Angyalföldön igen éles viták zajlanak a lakosságot leginkább érintő kérdésekről. így volt ez a múltban is. Hogy csak néhány idevágó példát említsek: közösen vitattuk meg, miként javíthatnánk az ingatlankezelés színvonalán, hogyan lehetne még igazságosabb lakásgazdálkodási rendszert kialakítani. S tudja, mi a legérdekesebb? Nos, az, ha e kényesnek hitt témaköröket nyilvánosan tárgyaljuk meg, megszűnnek kényes kérdésnek lenni. Ettől, persze, fajsúlyuk még nem csökken, de jobb feltételek teremtődnek egy viszonylagosan jó, legtöbbünk számára elfogadható megállapodáshoz. A demokrácia lényegéből fakadóan azonban elkerülhetetlen, hogy mindig legyenek olyanok, akiknek az akarata ott és akkor nem érvényesül. Az egyik legfontosabb politikai kérdésnek tekintem, hogyan foglalkozunk velük. A kisebbséggel. Nem szabad, hogy túl mélyre hatoljon a tüske. S hogy ezt megakadályozzuk, ennek kiváló ellenszere, ha továbbra is tiszteletben tartjuk az ő véleményüket is. Ezt az apparátusi értekezleteken mindig szóba hozom, kérve a megértésüket. Egyébként erre a munkatársaim figyelmét is nyomatékosan felhívom, s az a tisztviselő, aki ezt nem veszi tekintetbe, s így gyengíti lakossági kapcsolatainkat, az természetesen nem maradhat sokáig a hivatalában. — Sokan magukba szállnak intelmei hallatán? — Nehéz ezt kideríteni, mert nem is olyan egyszerű dolog az önmagunkkal való szembenézés. Ha arról hallunk, hogy nem vagyunk elég hatékonyak, meg sem fordul fejünkben, hogy ez akár ránk is vonatkozhat. Tudtam, persze, 6