Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - PESTI TÜKÖR

pesti tükör Események, hírek, képek a főváros életéből Kudelich Lajos fotói Idős asszony áll az ajtóban, kendője, ruhája kopott, ahogyan a hulló vakolatú fal is az elesettségről, kiszolgáltatottságról beszél. A lábánál alumínium tányérka, kezét azonban úgy tartja, mintha most is benne lenne a tányér. Felhúzott szemöldökével, összezárt ajkával is nyomatékosítja mondandóját: így élünk, uram, szegényesen, de megvagyunk. A kép nézője, persze, azt kérdezi, kik és hol élnek így? Nos, a fotó Kudelich Lajos kiállításán látható, a Budapest Galéria Kiállítóházában (ez a kép került a katalógus címlapjára), modellje valahol az Alföldön él, A tanyavilág árnyékában, ahogyan az egyik kiállított sorozat címe jelzi. Az idős „hölgy" Budapesttől nem is olyan messze, talán ötven kilométerre él, mindenesetre olyan világban, amelyben a hölgy szót aligha használják, ahol az idősebbeket néninek, bácsinak hívják, ha hívják egyáltalán. Az a mikrovilág ugyanis, amelyet az 1947-ben Cegléden született fotográfus képei feltérképeznek, meglehetősen ritkán lakott, a hősei magányosak, kiszolgáltatottak, s nem csupán a természetnek és saját életkoruknak, hanem annak a koncepciónak is, amely elsorvadásra ítélte a tanyavilágot, ahelyett, hogy az infrastruktúra megfelelő fejlesztésével vonzóvá tehette volna a fiatalok számára is az itteni életet. A fényképésznek természetesen nem az a célja, hogy rendelkezések mellett vagy ellen érveljen, a klasszikus szociofotó hagyományainak folytatójaként inkább arra vállalkozott, hogy bemutassa a lassan pusztuló tanyavilágban élő emberek hétköznapjait, gondjait és örömeit, ritka ünnepnapjait. Ahogyan a Lakodalom idős párja jelzi, innen sem hiányzik az ünnep, a képek zöme azonban arról beszél, hogy aránytalanul sok nehézséggel kell megküzdeni itt. Elég egy pillantást vetni a lábaskáját mutató öregemberre vagy az iskolás gyerekre, aki előtt a végtelenbe vezet az út, vagy arra a házaspárra, amelyik nyolc gyereket nevel, etet s mosdat lavórban esténként, hogy rádöbbenjünk: a tanyasiak csak látszólag élnek a huszadik század harmadik harmadában. A tanyavilág árnyékában című sorozat mellett egy másik kollekciót is bemutatott a Lajos utcai galériában Kudelich Lajos. Az Erdőritkítók tizenöt fotója azonban erőtlenebbnek tűnik, s bár nyilván hiteles képet ad a hónapokig erdő mellett sátorozó, favágással, teknővájással foglalkozó családokról, a látvány megmarad az érdekesség szintjén. Éppen ezért itt a kompozíció, a képkivágás esetlegességei is jobban feltűnnek, mint a másik sorozatnál. A hiányosságok azt mutatják, hogy nemes feladat elvégzésére vállalkozott Kudelich Lajos, amelynek még korántsem ért a végére. p.sz.e. A 15-ös csapdája Bizonyára sokan emlékeznek Joseph Heller nagy sikerű regényére, A 22-es csapdájára. A könyv remek, szerzője szempillantás alatt meghódította a világot. A 15-ös csapdája sem rossz. Szerzője az élet és a BKV. Kevesebb benne a drámai helyzet, a humor és a konfliktus, de csattanója azért van. És szóról szóra igaz. A minap bliccelésen kapott a metró. Nem mintha notórius lógós lennék, bár annak idején eleget tujáztam a boldog emlékezetű hatos villamos hátsó ütközőjén. A kényszer vitt rá. Mostanában azonban mindig akad két forintom a menetjegyre. Egyébként is, hosszú évek óta bérlettulajdonos vagyok. Arra azonban semmi mentségem sincs, hogy puszta rendetlenségből vagy feledékenységből ezen a napon nem csúsztattam zsebre a kis utazási jogosítványt. Nyomban le is füleltek az éber ellenőrök, és sokat sejtő mosollyal figyelték lázas kutatásomat, zavart dadogásomat, vörös füleimet. Láttak ők már ilyet. Olcsó trükk, nálam ravaszabb slisszolóknak sem ülnek föl. Türelmesen megvárták, amíg egyértelműen kiderült, amit ők már az első pillanatban tudtak, hogy bérlet pedig nincs, nem tudom felmutatni, csak széttárom a karom megadóan, hogy ide lőjenek. De mert a BKV-sok alapos ismerői az emberi léleknek, s az én lángoló üstökömben lehetett valami hímporos ártatlanság, adtak egy esélyt. Akkurátusan kitöltötték ugyan a százforintos büntetésről szóló csekket, de megszántak a szép számú közönség zajos tetszésnyilvánítása mellett, és felvilágosítottak: ha a mai napon beviszem az Akácfa utcai központba a bérletemet, és azon nem a legfrissebb dátum olvasható, megúszhatom a dolgot, elengedik a büntetést. Rajtam nem sokat segített a dolog, hiszen nem annyira a száz forint fájt, mint inkább az ingyencirkusz, amelynek megszégyenült főszereplője lettem. Később, amikor lehiggadtam, arra az elhatározásra jutottam, nem esik ki a zsebemből ez a százas. Hazaloholtam az átkozott bérletért, s megjelentem fegyelmezett állampolgárként a hivatalban. Kellemes hölgy fogadott, tüzetesen megvizsgálta a bérletemet, összehúzott szemmel vetette egybe a fényképemet a fizimiskámmal, s mert az eredmény kielégítőnek bizonyult, átlapozta a személyi igazolványomat, a szakszervezeti könyvemet, újraoltási bizonyítványomat, eltette a büntetéscsekket, és nekiállt egy másikat kitölteni. No, gondoltam magamban, mérsékelik a bírságot. így van rendjén. Más dolog a ravasz bliccelés és megint más a szórakozottság. Az előbbi száz forintot, az utóbbi, mint kiderült, csak tizenöt forintot ér. „Tehát tizenöt a büntetés" — szögeztem le megnyugodva. „Nincs büntetés" — így a hölgy. „Akkor milyen csekket tetszik kiállítani?" „Ez a kezelési költség". „De hiszen magam hoztam be a bizonyítékot?!" „Nem tudja az úr, hogy ahol pénzzel dolgoznak, ott kezelési költség is van?" „Már megbocsásson, de ha a büntetést teljes egészében, nagylelkűen elengedték, akkor hol itt a pénz?" „Hát ez a tizenöt forint...!" Kerítés Budapest minden ismertetőjében olvasható, hogy a Budai-hegység a város tüdeje, hogy a várost körbefogó hegyek karéja friss levegőt fúj a fulladozó városba, hogy az idegeire hovatovább nagyon is érzékeny városlakó itt talál felüdülést a hétvégeken. Micsoda szerencsés fekvés, nem kell kilométereket vonatozni, utazni! Mennyire fontossá vált számomra a János-hegy vagy a Szabadság-hegy. Micsoda sétaútjaim vannak a Normafától a Harangvölgyön át, a Szabadság-hegyről az Irhás-árokba vagy a Hármashatár-hegyről a 1 l-es buszhoz. Gombák és kökényesek, mohás pagonyok és szamócások váltogatják egymást harangvirágosokkal, füves pihenőkkel. Az utóbbi években azonban egyre keserűbben végződnek ezek a kirándulások. Hogy az autók behajthatnak a természetvédelmi területekre, az felháborító. Hogy a Harangvölgyből vurstlit akarnak csinálni, ahhoz remélem nem találnak pártfogókat. De az minden optimizmusnak ellentmond, hogy egyre inkább elkerítik a hegyoldalakat bizonyos emberek, akik „Magánterület, tilos az átjárás" feliratú táblákkal akadályozzák a kirándulókat az ösvények használatában. A Hármashatár-hegy lassan teljesen benépesül ilyen táblákkal. Ha pedig mégis tovább szeretnénk menni, acsarkodó komondorok, vérszomjas kuvaszok döntenek le a lábamról. Mi ez? A hegyoldalban, az egyik ösvényen gyalupadot fektettek keresztbe: nem lehet továbbmenni, mert valaki egy házzal vágta el az utat. Ki engedi ezeket a táblákat odatenni? Szabad-e minálunk közkincsből, szabad természetből magánrezervátumot csinálni? Ki engedi ezt? Milyen megfontolások alapján? Percenként hallom, hogy nem szabad tovább beépíteni a budai hegyeket. Ez mindenkire vonatkozik, csak azokra nem, akik továbbra is beépítik. Néhány év múlva magánterület lesz az egész Budai-hegység? Kerítéstől kerítésig megy a vándor, az 53-as busz környékén, a Hó utcában egész kocsiutakat zártak el a közlekedéstől. Nem érdekelnek az érvek, a mentségek. Engem az érdekel, hogy aki nem képes itt tanyát verni, mert anyagi lehetőségei nem engedik, azt ne érje egyre gyakrabban sértő megkülönböztetés. Mert láttam én ilyen táblákat egy kicsit odébb, Angliában, szinte minden útkanyarban. Csak ott a „Private road" mellé oda volt írva, hogy átjárás idegenek részére huszonnégy órától nulla óráig. Pedig ott nem a közösség társadalma épül. s.á. 3