Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Gáspár Tibor: Negyven év városépítése a főépítész szemével

chitektúráját, a nagyszerűen érvényesülő betonrácsmotívumot. Környezetemben, a Budapesti Városépítési Tervező Vállalatnál, 1953-ban a kőbányai Körösi Csorna Sándor úti lakóház pyrogránit burkolatos homlokzatát rajzolták, meanderdíszes tagozatokkal, a földszinteken pedig nehéz, zömök, mondhatni dór oszlopokkal. Egyes homlokzati axisokról nagyléptékű, gyönyörűen megrajzolt, színezett részlettervek készülnek. Lakóhelyemen, a Nagy Lajos király úton, az új kétszobás lakásban (38-as kis méretű téglafalak, ÉTI-gerendás, téglatálcás födém, kályhafűtés, konyhában kiöntő, mögötte ún. mozaiklapból szerény burkolat — nem csempe! —, a fürdőszobában fürdőkályha, a mosdó mögött a 120x120 méter felület csempézett). Az irodai munka után esténként órákig mázolom át az olajszürkére festett ajtókat-ablakokat a valahonnan, nagy nehézséggel beszerzett fehér festékkel. A lakótelep körül és mögött zuglói homok, a harmadik emeletről Budáig látni kertészetek, zöldségkertek felett. A merev klasszicizálás lassan oldódik, romantikusabb formák jelennek meg. Első munkám — 8 tantermes iskola — bejárata fölé ma-A Béke úti lakótelep, 1952 gam is szegmens íveket rajzolok, nehéz vaskos műkő kerettel, hatalmas „zárókővel". Azt, hogy van más út is, a Zugligeti úti Iparművészeti Főiskola új épülete tanúsította és a Duna-parti új műegyetemi együttes. A Budakeszi úti Szinkron-műterem finom és mértéktartó. Elkezdődött az időszak talán — sorrendben az első nagyobb — lakótelep-építése a Kerepesi út-Nagy Lajos király út mentén, a meanderes vonulat ezúttal helyszínrajzilag jelenik meg, követve a Kerepesi út vonalát. A hajdan csenevész fák azóta már túlnőttek a háromemeletes épületek párkányain, tetőzetén is. Az akkor új épületek már túl vannak emelet- vagy tetőtérráépítésen, számos tatarozáson, a lakásokban generációk cserélődtek. De — visszatérve azokhoz az évekhez — munkatársi környezetem energiáit a már említett „Fiastyúk" kötötte le, majd ahogy a lakótelep kiteljesedett, a helyszínen is, a hirtelen jött 50-es periódus le is zárult. A Rákos patak felé néző épületsor már új kezdeteket jelentett. (,,A harmadik — többé-kevésbé napjainkig tartó — építészeti periódust 1955-től kezdve a modern építészet ismételt térhódítása, formáló eszközeinek általánossá válása jellemzi- Az építészet mennyisége nagyobb, mint az előző periódusokban, és az évek folyamán állandóan növekszik. Az építészet színvonala is határozott fejlődést mutat, de ez a fejlődés korántsem egyenletes és egyértelmű." (Lásd: Budapest városépítésének története III. (Preisich Gábor) Ma kevesebbet hallani arról, hogy az olyan sokat emlegetett foghíjbeépítés milyen fellendülését hozta Budapesten az ötvenes évek második fele, majd a 60-as évek eleje. Elhelyezkedésüket tekintve, talán a legtöbb a Lágymányos területén és általában a XI. kerületben épült, a Villányi út, Bartók Béla út és a Fehérvári út, a Bocskai út környékén, a Kosztolányi Dezső tér és a Petőfi-híd körül. De említhető még az Árpád fejedelem útjának környezete, a pesti oldalon az Üllői út, a Múzeum körút, sőt, még a Nagykörúton is beépült „foghíj". Ahogy felidézem, igen pezsgő, tevékeny évek voltak ezek. Megfigyelhettem a kor egy jelentős városépítési akciójának kibontakozását: a Rákóczi úti árkádosítás tervezését, majd megvalósítását. Ez, persze, magával hozta az árkádsor mögötti üzletek teljes átépítését is. Ez idő tájt a főútvonalokon egyébként is élénkült a portál- és üzletépítés, akkor első ízben már napirendre került a Váci utca. Mai szemmel nézve annak a periódusnak csak egy-két, valóban időtálló példája maradt (Budapest divatszalon). (A Minisztertanács 1950. szeptember 17-i határozatában így rendelkezett: Budapesten földalatti gyorsvasúi-hálózatot kell építeni. A földalatti-hálózat két, átlós, kelet-nyugati és észak-déli és ezeket összefogó körgyűrűs fővonalból álljon. Az 1942. évi — a főváros polgármesterének 1942-ben bemutatott előterjesztése a budapesti gyorsvasúti hálózat kialakítására — fővárosi javaslattal ellentétben, mélyvezetésű kelet-nyugati vonallal kezdték meg 1950-ben a budapesti metróhálózat kiépítését. Az óriási erőfeszítéssel megindított munkát, gazdasági nehézségek miatt, 1953-ban fel kellett függeszteni. Éveken keresztül jóformán csak állagmegóvási munkákat végeztek, míg 1963 óta, átdolgozott tervek alapján, reális műszaki és pénzügyi ütemezéssel folyt a munka.) ORLAY ÁGOSTON felvétele A Kerepesi út-Hungária körút csomópontjánál, ott ahol ma a metró egyik üzemi épülete áll, évekig látható volt — befejezetlen torzóként — két, kupolás építmény, a Népstadion-állomás félig kész és soha el nem készült épülete. Amikor lebontották, már más idők voltak, és a megnyitott kelet-nyugati vonal (első szakasza a Deák térig ért) mentén sok újdonság adódott. A ma megszokott, nélkülözhetetlen metró, akkoriban sok városépítészeti változást hozott. Bontják a Nemzetit! Több mint két évtizedes múltból a színházépítés legaktuálisabb problémái tekintenek ránk. Megjelennek az aluljárók, átépül a Baross tér, föld alá bújunk a Nagykörút és a Rákóczi út keresztezésénél is — ott ahol ma már a „blaházás" dívik. Kis épület — a Deák téri felszíni állomás — zárta el a Fehérhajó utca és a Deák tér torkolatát. Megbarátkoztunk az azóta előnyére változott metróarchitektúrával. A budai oldalon elhordták a Déli pályaudvar melletti dombot, és néhány évig egy eredeti új, rövid életű, „csupa üveg" Déli pályaudvar jelezte az építészeti idők múlását, gyorsan helyet adva egy még újabbnak. Ugyanakkor mi — építészek — pedig a tervezőasztalokon, ezekben a felgyorsult időkben kezdhettük újratanulni a szakmát. Egyik kedves munkánk lett volna a lágymányosi lakótelep pontházépülete. El is készült az „egyedi" terv, azután egyszer csak azt hallhattuk, hogy ilyesmit „nem vállalnak" az építők! Mindez pedig csak néhány évvel a nagy ütemű foghíjépítés után. A helyszíni vasbeton váz — a kitöltő falazat évtizedekig korszerűnek tartott építésmódja helyett — más kellett. De mi? Végül is megtervezték, ami kellett, és sorozatútjára indult az „öntöttház". Lágymányostól Zuglóig, Kőbányától Erzsébetig a hirtelen kiszélesedett lakásépítés egyik első új produktuma lett. Mindez nagyjából egybeesett a nagy port felvert óbudai kísérleti lakótelep építésével, ahol országos pályázaton nyert tervek egész szériája valósult meg (a Zápor utca környékén), közülük azonban csak egykettő lehetett városunkban megvalósulóan hosszabb életű (a Lágymányoson és a pesti Árpád-hídfő melletti lakótelepen). (,,A budapesti lakáshelyzet a II. ötéves terv kezdetekor súlyos volt. 1961-ben 545 ezer lakás volt a fővárosban és számítások szerint ugyanezen időpontban a lakáshiány 180 ezer körül alakult. Kedvezőtlen volt a lakásállomány összetétele. 60 százalékot ért el az egyszobás, nagyrészt komfort nélküli lakások aránya. " (Lásd: A főváros 15 éves lakásépítési és telepítési koncepciója.) Lakótelep — lakótelep — lakótelep. Az első 15 éves lakásépítési program. Már az előzőekből is kitűnik, hogy az új követelmények — sokat, gyorsan, ipari módszerekkel — váratlanul értek bennünket. Keveset tudtunk a „blokkos" építésről, csak kóstolgattuk a „panel" szó ízét. Külföldi folyóiratokat lapozva, meg-megnéztük, amit „előregyártásban" produkáltak Európa-szerte, de nem ismertük a valóságos problémákat. Ez a korszak — a tömeges lakásépítés kezdete — elválaszthatatlan a Típustervező Intézet (TTI) működésének kezdeteivel. Kitűnő, jó képességű, műszakilag tájékozott kollektíva vette ott fel a versenyt a lakásépítés mennyiségének növekvő követelményeivel, az építőipar szériatermelő igényével. Erről az időszakról sokféleképpen lehet vélekedni. Lehet lebecsülni, lehet következmé-31