Budapest, 1985. (23. évfolyam)

9. szám augusztus - Müller Tibor: Simándi József

FOVAROSI EMBEREK Simándi József Ünnepélyes pillanat. Száz évvel a megnyitás után ismét fényárban úszik a pompás, gazdagon aranyozott márvány előcsarnok. Frakkok, cilinderek, szőrmekeppek és nagyestélyik helyett sötét öltönyben, színes alkalmi ruhákban árad a közönség. Az elismerő moraj megtölti a teret, az ámuló tekintetek fölkúsznak a csillogó oszlopokon, a tágas lépcsősoron. Gyönyörű a Magyar Állami Operaház. Pompásabb, mint egy évszázada, új korában, amikor Ybl Miklós, a tervező nézhette elégedetten az elkészült csodapalotát. Lassan telnek a páholyok, a mélybársony széksorok. A látvány sokáig fogva tartja az embereket. Európa egyik legszebb dalszínházának megnyitó előadására érkeztek. De amikor fokozatosan kialszik a fény, súlyos lebbenéssel megemelkedik a hatalmas függöny, mint egyetlen, nagy sóhaj száll el a zaj. Erkel: Bánk Bán. Nagy zeneszerző. Nagy mű. Nagy pillanat. Nagy ember, Magyarország nádora lép a színre. Éles reflektorsugár hasít ki a homályból egy szeletet. Pontosan annyit, hogy a karzatról is jól látható legyen ez a karcsú, szálegyenes termet, szikárra faragott arc. Egy villanás a csend mindössze, aztán a látvány háttérbe szorul, meg kell elégedjen a második hellyel, mert megszólal a telt, biztos fekvésű, erőtől duzzadó hang. Bánk. A nagyúr. Négy év után először és utoljára az operaszínpadon. Egyetlen estére. Simándi József. A tenorista. csarnokban, hogy elvégezhesse a főiskolát. Én egyetlen egyszer kaptam 400 pengőt. Abból mindjárt frakkot csináltattam. Őrületesen tehetségesnek, szorgalmasnak és jó előmenetelűnek kellett ahhoz lenni, hogy nekem azt a pénzt megajánlják. Úgy éltem le az első huszonnyolc évemet, hogy csak küszködést, pénztelenséget láttam magam körül. Most meg megyek le az autópályán balatoni nyaralómba, és Fehérvárig csak döcögünk. Nem férünk el. És abban a rengeteg kocsiban mind olyanok ülnek, akiknek telke, bungalója, nyári laka van, amit rendben akar tartani. Milyen jól élünk! Milyen jól élünk? — Pedig manapság éppen az ellenkezőjét szokás állítani. — Lehet, hogy babonából? Nehogy elmúljon? Elhiszem — a közgazdászok minden bizonnyal jobban értenek hozzá —, keményedik a világ. Én csak azt látom, hogy az embereknek mindenféléjük van, noha jajgatnak, panaszkodnak. Hát akkor honnan ez a sok új ház, autó, bunda? — Talán csak abban a körben, ahol ön megfordul. — Nincs nekem másfél millió barátom, ismerősöm. Gyanakszom, hogy nem egyezik a valóság és az életérzés. Mostanában sokat járok vidékre. A minap Izsófalván énekeltem. Odafelé kis községeken hajottam végig. Palotákat láttam. Háromszinteseket. Alagsor, nap-Anagy ház szerényen meghúzódik cifrább társai között a dombtetőn, ahonnan belátni az egész Németvölgyet. A szobák tágasak, a bútorok öregek, a légkör meghitt. Otthon ez, amely barátságos hangulatával, nem hivalkodó méreteivel üdvözli a vendéget. A beszélgetés sem programszerű. Szinte észrevétlenül indul, mintha valamikor régen már megkezdtük volna, most csak folytatjuk, ahol abbamaradt. Még az időnként megcsörrenő telefon sem zavar. Egy-egy fellépés időpontjának rögzítése, tanítványok érdeklődése inkább segíti, mintsem gátolja az interjút. Simándi ruganyosan jár, harsányan nevet, hosszú szálú, sűrű ősz haján, napbarnított vonásaiban,valószínűtlenül kék, mindig kíváncsi szemében hiába keresem az egy híján hetven esztendő nyomait. Alighanem ma is bolondulnak érte a nők. — Pedig soha nem sportoltam. Hacsak a napi fél óra tornát, a jógalégzést és a friss levegő szeretetét nem lehet annak nevezni. — Hát, egy énekesnek kell a levegő. — Méghozzá sok. Jól elraktározva, hogy akkor és annyi legyen, amennyi kell. — Most már kevesebbre van szüksége? — Visszavonultam. De csak az operától. Némaságot nem fogadtam. — Mindenki értetlenül állt nyugdíjba vonulásának bejelentése hallatán. Öt éve? — Igen. Otellóval búcsúztam. — Pedig a hangja... — Akkor kell abbahagyni, amikor még minden szép, amikor őszinte a taps. Amikor az előadásnak, a művészetnek szól a lelkes siker, nem a tekintélynek, nem a négy évtized sikereinek. Amikor még nem úgy kezdődnek a kritikák, hogy ...ahhoz képest, ...korát meghazudtolva, ...de azért csak remekül tartja magát. — Ki lehet öregedni? — A hang is kopik. Főként az izmok, a hangszalagokat mozgató szövetek fáradnak el. Meglazulnak, elernyednek. Már nem engedelmeskednek úgy, mint régen. Másfél évig készültem erre a megtisztelő, egyszeri fölkérésre, az Operaház felújítása után, első bemutatójára is. Tréningeztem, skáláztam, rengeteg énekléssel igyekeztem formába hozni magamat, hogy a díszelőadásra egy igazi Bánkot, ne egy vén csont Simándit, egy kiöregedett, visszeres tenoristát hallgasson a publikum. Hogy senki, egyetlen néző se érezze: becsapták, egy hajdani fényében sütkérező vénember van a színpadon. — A kritikákat, beszámolókat olvastam. Ettől nem kellett tarta— De nem is kellett megköszönnöm. Tudom, hogy énekes volt a színpadon, nem egy régi szobor. „Hoztam magam." Szép, felejthetetlen este... Régen volt. — Nincs még egy éve. — Egy évtizednek tűnik. Furcsa az idő. Mostanában olyan kegyetlen gyorsasággal múlik. Fiatal koromban egy hónap is beláthatatlannak tűnt. Néha szinte kényszert érzek, hogy karon kapjak, megállítsak egy fiatalembert, tanítványomat: Ne rohanj! Hova sietsz? Nézz körül, mert igen csakóka a látszólag cammogó pillanat. Csak azt hiszed, hogy minden óra vánszorog, végtelen. Én is azt hittem. Valakinek figyelmeztetnie kellene a fiatalokat, hogy értékükön becsüljék a dolgokat. Valamelyik nap beszélgettem az egyik növendékkel. Arról panaszkodott, hogy mi mindenre nem futja az ösztöndíjából. Megkérdeztem, mennyi az. Mondott egy összeget. Egy fél fizetésnyit. Amit azért kap, hogy tanuljon. Évek óta. Nem kell éjszaka taxiznia, hajnalban zsákolnia a Szüntelenül figyelmeztetnünk kell a fiatalokat hogy értékükön becsüljék a dolgokat pali szint, beépített tetőtér. Egy család tulajdona. így megy ez most. — És az első huszonnégy évben? — Kistarcsán születtem. Különös település volt. A 18-as kilométerkőnél. Ide fújta a szél a hagymaszagot Pestről, mégis félórákig rázattuk magunkat a vicinálison, amíg a Keletibe értünk. Akkor még a rákosfalvi körtöltésnél volt a főváros határa. Aztán jött Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Kistarcsa. Ez egy egészen kis falu volt. — Meddig élt ott? — Tízéves koromig. Aztán közeledtünk Pesthez. Sashalomra költöztünk. De ez még 20