Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - IRODALMI ÖSSZEÁLLÍTÁS

váz-koponyákból, teli zsebbel hordta haza éjjelenként, amit cigarettáért, konzervért, ezértazért cserélt. Ma hajnaltól elvesztette az értékét az arany, igyekeztek még szabadulni is tőle; akinek gyorsan váltott az esze, elásta valahol, egy jól megjegyezhető sírhantba. Boronkay összes értékeit betemette a gondnoki épület romhalmaza, kivéve, amit állandóan magánál tartott: egy garnitúra hamis igazolvány és a saját családi okmányai; ez utóbbiakra különös gonddal ügyelt, mert részben külföldről kellett írgyertya beszereznie. Világosodott már, Zuponyó őrvezető éppen visszafelé jött, s észrevette a kápolna mögött hajlongó jogászt. Öt perc múlva ép kezével kikaparta az őrvezető a sírhantból a légmentesen záródó teásdobozt, de rögtön gyanúsan könnyűnek találta benne a hét keresztlevelet. Albin főtörzsőrmesternek nyoma veszett az éjjel; valószínűleg betemették a gondnoki épület romjai. Vagáts, szerencséjére, a kritikus időben a női cellában tartózkodott, melyet a létszám növekedése miatt este áthelyeztek az idáig élelmiszerraktárnak használt, kiürített kriptába. Mártát még az előbbi helyen levetkőztette motozás címén az irodás kamasz. — „Visszament a parti, kisasszony?" — Két fegyveres kezét-lábát lefogta, aljasul viselkedtek. — „Ide mit dugott?" —, de nem tudták végül is, mi a terve Skultéthynak, s nem erőszakoskodtak vele azon túl, ami még motozásnak nevezhető. Már a kriptában látogatta meg őket Vagáts, éjfél körül, négy adag élelmet hozott, bő adagokat, kettőt számítva a szoptatós mamára, s forró teát egy egész vizes kupával. Ezúttal a szokottnál is többször elmondta: „Hölgyeim, nem vagyok szép fiú, de szívem, az van!", meg azt, hogy: „Maguk az én védelmem alatt állnak, hölgyeim." A síró babára most nem káromkodott, és egyikükhöz sem nyúlt; csend volt még odakint, amikor a szoptatós nő ránézett, a babát az ágyáról áttette a bölcsőnek használt cukrosládába, és elfújta mind a két sírmécsest. „Szabad mozgást engedélyezem! Vagáts" — ezt a cédulát tűzte ki virradatkor a női kriptára, és nyitva hagyta az ajtót. Albin főtörzsőrmester hiányzott a reggel összerántott haditanácsról, a hebrencs Vanczák folyvást a németek eljárása miatt méltatlankodott, Boronkay szótlanul ingatta kövér fejét, Vagáts pedig nyíltan ellenkezett most már. Nem volt nehéz ellentmondania, mert Skultéthy azt fejtegette: meg kellene próbálkozni az ostromgyűrű áttörésével. Tulajdonképpen a saját külön logikája szerint igaza volt: itt, a hős védekezésben előbb-utóbb egy szálig elpusztulnak, s noha a kitörés reménytelennek látszik, ott sem lehet nagyobb a veszteség aránya a százszázalékosnál. Gyorsan terjedt a hír a haditanács után, hogy a parancsnok meghibbant, mind, aki találkozott vele nagyobbnak és lázasabbnak látta a szemét, mint idáig; zavarodottságának tulajdonították, hogy a behozott kriptalakót saját kezűleg lőtte agyon, és rövid beszédét is, melyet a kivégzés után a kápolna romjai mögött Boronkaynak és hat emberének mondott: ettől a pillanattól kezdve százszoros szigorra van szükség, csak így akadályozhatják meg a fegyelem bomlását; tiszta lelkiismerettel tehetik, ártatlan embert nem érhet golyó, mert ebben az országban nincs ártatlan ember, egy sem ártatlan, aki le akarja spórolni az életét a haza oltáráról; senki, egy csecsszopó sem formálhat jogot az élethez azok után, hogy a legbátrabbak, az életre legérdemesebbek lemondanak róla. Ugyanolyan volt pedig a szeme, mint másszor, ugyanaz volt szavainak és tetteinek a logikája is; nem ő változott meg hajnal óta, hanem azok, akik bolondnak tartották. Megzavarodott a próbálatlan legénység hajnal óta. Csak a futóárkokban lehetett közlekedni, minden mozgásra lőttek az oroszok. Délután leszállt a köd, Skultéthy szemlére indult. Nem tudott arról az intézkedésről, hogy a nők szabadon mozoghatnak, s amint a szoptatós asszony kibukkant a kripta mögül és megrettenve visszalépett, ő lövésre készen tartott pisztolyát abban a szempillantásban rásütötte. Sikoltozva húzta belülről a kripta vasajtaját a másik kettő. Akkor ért oda Vagáts, csúnyát káromkodott, és közvetlen közelből három golyót engedett a parancsnok hátába. Skultéthy estében megfordulva a vasajtónak zuhant, lázas, nagy szeme a haláltudat borzalmával meredet rá a gyilkosára. Síró hangok csuklottak ki a torkából, és sovány teste mintha a derékszíjnál kettétört volna, amint a földre lecsúszott; bugyorgott a véres nyál a szája szögletén. Vagáts azonnal fölkeltette Boronkayt: „Átveszem a parancsnokságot, te vagy a helyettesem Bármi történnék velem, te következel. Megkérlek, takaríttasd el a dögöt onnan..." Csakugyan meghozta ez az éjszaka a döntést; a területet védő SS-zászlóalj taktikája nem vált be. Két oldalról olyan mélyen a hátuk mögé nyomultak a támadó ékek, hogy a nagy körültekintéssel kiépített védelmi vonalat föl kellett adniuk, s az éjfél utáni órákban a Temetőn akadálytalanul átsöpört a front. Civilbe vagy legalább katonaruhába öltözött akkorra majd mindegyik nemzetszolgálatos; Vagáts az utolsó pillanatokban egy sírásó condráit rángatta magára. Engedelmesen sorakoztak menetoszlopba a főkapunál a géppisztolyos szovjet őrség előtt. Vinniük kellett a súlyos sebesülteket is, de a lábadozókat szélnek eresztették az oroszok, a félkarú őrvezető egy közeli ház óvóhelyén kapott szállást, a halálra ítélt nővel együtt, aki az árva babát gondjaiba vette. Korán reggel egy géppisztolyos szakasz még egyszer átfésülte a Temetőt; tizennégy embert találtak a kriptákban megbújva vagy koporsókba fekve, s egy alélt, félig meztelen, vérző testű lányt. Valaki még akkor is jajgatott a gondnoki épület romjai alatt. Meglódult a front ezen az éjszakán, túlcsapott a kiürített pártházon is, ahol csak egyetlen élő tartózkodott már: a cellák előterében, a civil hullák közt egy több sebből vérző, idős nyomdász; a Négyessy lány öregasszonynak öltözve szökött az egyik szakácsnőhöz, Troppauer, aki csak néhány házzal odébb lakott, hajnalban leszaladt az óvóhelyre, és a sötétségbe bekiáltotta: „Mindenki úgy viselkedjen: visszajövünk!" A mosókonyha két foglya arra ébredt, hogy a lábuknál döngetik a falat; az első orosz szóra nekiestek baltával, piszkavassal a falat bontani, s orosz szavakat kiáltoztak át. Másnap estére a Szelepcsényi-villát is elérte a front, az óvóhelyre bezörgető, hócsuklyás szovjet katonákat egy civilruhás, csupaszoké fiatalember fogadta, aki szlovák nemzetiségű magyar katonaszökevénynek mondta magát, folyékonyan beszélt szlovákul, sőt ismert ukrán szavakat is, s elég jól megértették. Ezt az éjszakát még a feleségével töltötte, de hajnalban felöltözött és elment hazulról; sosem látták többet a háziak, sem őt, sem a Szelepcsényiék páncélkazettáját a családi ékszerekkel. Mind szűkebbre szorult a gyűrű, s vele együtt az égiháború meg-megújuló mennydörgése, a cikázó fénycsóvák és tűzvirágok kertje a téli éjszakában. Míg azután elfogyott teljesen, s ráborult az egész elkínzott városra a jótékony, hallgatag sötétség. De napkeltével felköltöztek a föld alól az élve maradottak, birtokukba vették az utcákat és a házakat megint, batyukat cipeltek, ölelkezve köszöntötték az ismerősök egymást, és hozzáláttak a halottak eltemetéséhez; sok volt a szovjet halott is. Ritka pillanata ez a történelemnek, amikor ennyire befejeződhet minden, és minden ennyire elölről kezdhető. De hogy mi fejeződik be csakugyan végleg és mi kezdődik csakugyan, ami beépül majd az emberi történelembe — ezekben a napokban még senki sem tudta volna megmondani. Örültek és gyászoltak, melegedtek és fáztak, jóllaktak és éheztek az emberek, együtt érezték még a rosszat is, a jót is; semmibe sem tudtak belefeledkezni egészen. Akár a fagyhaláltól megmentett feketerigó, amely fáról fára szabadon szálldosott megint, hogy a mennydörgés elhallgatott, de nem szakadt még ki a szívéből a fütty. Részlel a szerző Csorduló ég című regényéből 27