Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Krupiczer Ferenc: Magyar önkéntesek az első vonalban

Magyar önkéntesek az első vonalban Amikor átálltam a szovjetekhez, a 46. hadsereg 37. lövész hadtesttörzséhez kerültem, ahol frontpropagandista, felderítő és tolmács voltam. Munkám igen sokrétű volt, mindig a napi események határozták meg legfontosabb feladataimat. A Budapestért folyó harcokat igen komoly előkészítő tevékenység előzte meg. Ezután Ercsi közelében sikeresen átkeltünk a Dunán. Megtörtént a Budapestet átkaroló hadművelet, a bécsi út lezárása, illetve a Budapesten tartózkodó német és magyar fasiszta csapatok bekerítése. Emlékezetem szerint 1944 karácsony este volt, amikor a gyűrű bezárult. A debreceni magyar kormány már aláírta a fegyverszüneti szerződést a szovjet kormánnyal, és hadat üzent Németországnak. így most már Magyarország is hadviselő fél lett a Szovjetunió és szövetségesei oldalán. A parancsnokság engedélyezte, hogy önként jelentkező magyar katonákból és tisztekből alakulatot szervezzünk, és lehetővé tegyük, hogy részt vegyenek hazájuk felszabadításában. Örömmel és lelkesedéssel láttam munkához. Először fogságban lévő katonákkal és tisztekkel beszéltem. Bár szovjet egyenruhát viseltem, nem titkoltam, hogy én is magyar vagyok, így mindjárt nagyobb volt a bizalmuk. Közöltem velük, hogy magyar nemzeti érdekről, Magyarország további sorsáról van szó, hiszen ma már mindenki előtt világos: a németek elvesztették a háborút. Ennél fogva minden hazáját szerető magyar ember kötelessége segíteni a haza becsületének megmentésében. Most itt a lehetőség, lépjenek be az új magyar hadseregbe. Igazi agitációt kellett folytatni. Odáig eljutottak, hogy átálltak, de a legtöbben haza szerettek volna menni. Meg kellett velük értetnem, hogy hazánk területén háború van, és most még nincs itt az ideje, hogy hazamenjünk, de aki vállalja a harcot, hamarább hazamehet, mint aki fogságban marad. Voltak olyan kérdések is, illetve kikötések, hogy hol lesznek bevetve, mert sokaknak az apja, testvére vagy a fia is katona volt, és ő ellenük nem, de a németek ellen vállalják a harcot. Voltak olyanok is, akik kimondottan magyar arcvonalszakaszra kérték magukat, hiszen ott ismerősök voltak. Egyszerűen átment egy felderítő raj, és egész szakaszt hozott át, szinte puskalövés nélkül. Ezek a magyar egységek már várták a lehetőséget, hogy átjöhessenek. Azok a századok, amelyek német arcvonalra kérték magukat, kemény ellenállásba ütköztek, mert a németek elkeseredetten védekeztek, nehezen adták meg magukat. Igen kemény ütközetek voltak többfelé a magyar századok és a német SS-ek között, például a Déli pályaudvarnál. A pályaudvar területe többször cserélt gazdát, hősiesen harcoltak itt a magyar önkéntes századok. Körülbelül január 18—20-ától kezdődően szerveztem az önkéntes századokat, 12 század megszervezését fejeztem be. Ezekből emlékezetem szerint 9 század még a kitörés előtt bevetésre került, 3 század pedig a kitörés idején vette fel a harcot, és részt vett az erdők átfésülésében és a bujkáló németek felkutatásában. Számomra igen meglepő és tanulságos volt, hogy amikor egy alakulattól ájtött egy-egy egység, a tisztek és tiszthelyettesek egyetértésével adták meg magukat. Amikor feltettem a kérdést, hogy aki vállalja a harcot, az lépjen ki, a legtöbb esetben a legénység azt várta, hogy döntenek a feljebbvalók. Bíztak bennük, illetve úgy gondolkodtak, hogy a tisztek bizonyára jobban tudják, mit kell cselekedni ilyen sorsdöntő helyzetben. Az olyan egységeknél, ahol haladó gondolkozású tisztek voltak, és vállalták a fasiszták elleni harcot, ott a tiszthelyettesi és legénységi állomány szinte egységesen követte őket, hogy együtt maradhassanak továbbra is. A magyar önkéntes századok megjelenése az első vonalban igen nagy politikai és erkölcsi hatással volt egyrészt a magyar lakosságra, másrészt a magyar egységekre. Sőt, lélektani hatással volt a németekre is. Tudták, közeledik az utolsó órájuk, cselekedniük kellett. Már mi is nagyon vártuk, hogy történjék valami, amikor február 11-én délután, úgy 4 óra körül (azt hiszem, jól emlékszem a dátumra, mert ha tévedek, akkor 12-én) kaptuk a parancsot, hogy azonnal pakoljunk menetkészre. Körülbelül 6 óra felé elindultunk. Még világos volt. Az Olasz fasorban — ma Szilágyi Erzsébet fasor — tüzelésre készen álltak a szovjet páncéltörő ágyúk. Nagy kerülővel a Diana úton és az Istenhegyi úton át mentünk a Déli pályaudvarhoz. Besötétedett, mire megálltunk a kijelölt helyen, és elhelyezkedtünk az út mentén lévő épületekben. Mindenki lőszert vett magához, s csak a legszükségesebb dolgokat, híradási eszközöket vittük be az épületbe. Az épület Alkotás utca felőli oldalán egy főhadnagy állt őrséget. Tehát védelmeztük a lefoglalt épületeket az Alkotás utca felőli oldalon, és egyben biztosítottuk a két katyusát (Sztálin-orgona), amely mintegy 100—150 méterrel lejjebb, a Déli pályaudvarhoz közelebb volt beásva. Szemben velünk, az úttest másik oldalán erdővel borított hegy volt. Mindent hó borított. Miután elhelyezkedtünk, még fél óra sem telt el, úgy este 8 óra lehetett, amikor az Alkotás utca felől óriási csatakiáltással, rohammal megindították a németek a kitörést. A lövöldözésbe beleszóltak erőteljesebb fegyverek is, golyószórók, géppuskák, ágyúk, a közelünkben lévő két katyusa is ontotta a sorozatokat a kitörés irányába. Rendkívül nagy volt a harci zaj, a fegyverek össztüzet adtak le. A sok lövedék fénye bevilágította az egész területet, mintha csodálatos tűzijáték lenne. A sötétségben felvillanó torkolattüzekből lehetett látni, milyen sok fegyverből lőnek. A fő lőirány a kitörési pont volt. Alig 8—10 perc múlva már rohantak felénk az úton németek, viszonylag kevesen, mert a kitörési ponton igen sokan elestek vagy megsebesültek. A németek futtában soroztak felénk. Ahogy megfigyeltem, úgy 8—10 percenként indult rohamra egy-egy német század. Szerencsére, mire a közelünkbe értek, megfogyatkoztak, és 10—12, illetve 5—6 fős csoportokban futottak, sokan bemenekültek a szemben lévő erdőségbe. Már legalább öt-hat ilyen rohamot álltunk ki, amikor ismét sokan jöttek, és rám húztak egy sorozatot. Lövöldözés közben ütést éreztem kinyújtott jobb karomon, azonnal levágódtam az út és a ház között a hóra. Kezem elengedte a pisztolyt. Mintha halott lennék, úgy feküdtem, s közben hallottam a német SS lépteit közeledni. El voltam rá készülve, hogy belém ereszt egy sorozatot, de nem ezt tette, hanem kihúzta a pisztolyt a kezem alól, és futott tovább a többiek után. Közben éreztem, hogy melegem van, izzadtam, úgy éreztem, mintha a vérem folyna. Mikor csend lett, felnéztem, senkit nem láttam. Ekkor szóltam az épület jobb oldalán lévő főhadnagynak: „Főhadnagy elvtárs, gyere ide, megsebesültem". A házban láttuk, hogy a karomon csak egy karcolás van, egészen felvidultam örömömben, hogy ennyivel megúsztam. Úgy éjfél után csendesedett a harci zaj, és a kitörések hevessége is alább hagyott. Ahogy világos lett, felmentünk a szemben lévő hegyre, ahol egy nagy épület volt a szovjet harcosok kezén, de ők is veszteségeket szenvedtek. A golyószóróst is kilőtték; átadták nekem a helyét, én kezeltem az ablakban elhelyezett tárcsás golyószórót. Éppen jókor érkeztünk, mert láttam az épület környékén, körülbelül 100 méteres körzetben, amint német SS-ek alig észrevehetően, fehér köpenyben, fehér lepelbe bújva szökelltek egyik fától a másikig, s egyre közeledtek felénk. Ezekkel is felvettük a harcot, és megadásra kényszerítettük őket. 13-án délután visszamentünk Tárogató utcai szálláshelyünkre. Ekkor tudtuk meg, hogy ezen a területen is voltak németek. Még eg; hét múlva is találtak megbújt né met katonákat padlásokon. Sok német katona rekedt bent a Vár területén, mert a kijáratokat eltorlaszolták a szétlőtt járművek és a halottak. A magyar vezérkar két gumikerekű, gyorsan mozgó páncélautón — úgy emlékszem, Botondon — menekült a Várból, de miután meglátták a szovjet páncéltörő ágyúkat, bemenekültek a Bolyai Akadémiára, és ott megadták magukat. Természetesen velük volt Hindy altábornagy is. Hindy és a többi fogságba esett magyar vezérkari tiszt kihallgatásánál én tolmácsoltam. Miután a harcok elcsendesedtek, napokig láttam, hogy sok ezer német, de magyar katona is hosszú kígyózó oszlopban menetel, lehajtott fejjel, szovjet kísérettel a gyűjtőhelyekre. Budapest felszabadult. És ebből a felszabadító harcból a magyar századok, a Budai Önkéntes Ezred katonái is kivették részüket a szovjet harcosok oldalán. KRUP1CZER FERENC 21