Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Ómolnár Miklós: Az utolsó utáni halász

„... fogyunk, uram, annyi engedély kell ma a halászathoz. Pedig lenne ám romantikus gyerek, aki szívesen csinálná, de hát annyi vizsga meg mi fene kell hozzá. Van, hogy már nekem sincs kedvem kimenni a vízre, mert odakint még egy üveg sört sem ihatok, mindjárt megbüntetnek. Pedig negyven évig mindig megittam, és nem lett semmi bajom. Aki a vízen nem tudja, mi a mérték, úgyis belevész, hiába szondáztatják..." Az embernek éppen csak egy kicsit kell lehuny­nia a szemét, máris egy távol-keleti metropolis vízi városában képzelheti magát. Házak a Dunán, a megyeri parton; házak ajtóval, ablakkal, ké­ménnyel. Úgy mondták, erre lakik az utolsó pesti halász, név szerint Tóth József. A parton ballagó, unokát futtató öregurak majd­hogynem hajbakapnak, van, aki még a minap is látni vélte, a másik szerint, már vagy öt éve halott. Az­tán előkerül az utolsó halász veje, aki eldönti a kérdést. Józsi bácsi tavaly költözött ki a megyeri teme­tőbe, de azért mégsem ő volt az utolsó budai halász. Halászik a ve­je is, Gulyás József, mégha csak nyugdíjasként fogja is ki az asztal­ra valót. — Van még ehető hal a Duná­ban? Ahogy az ember elnézi ezt a zavaros löttyöt, a kezét se igen dugná bele... — Van-e hal? Hál' istennek év­ről évre megint több. A halászem­berek tanúsíthatják, hogy vagy két-három év után végre a derítők megtették a hatásukat. Még olyan CSIGO L.ASZLO felvefelei halak is fölbukkannak, mint a ke­csege. Pedig vagy húsz éve nem lát­ta senki. Most inkább zavaros a víz, nem annyira mocskos, de ez az áradástól van, és nem árt a halnak. — Mikor romlott meg igazán a víz, gondolom az ötvenes évek ele­jén, mikor fölépült a sok gyár... — Dehogy, inkább 56 után, ami­kor annyi mosóport vehettek az emberek, amennyit csak akartak. Egyébként még ma sem tudják pontosan, mennyi szennyvíz kerül a Dunába, nem a gyárakból, ha­nem a csatornákból. Amióta keve­sebb a fenol, a hal húsa finomabb. Néhány éve még bátor embernek számított, aki megette a fenolízű halat. Főleg az idősebb példányok­ba ette bele magát a vegyszer. — Tóth Józsi bácsi neve még mindig fogalom itt a megyeri par­ton. Mitől lett ő ennyire neves ha­lász? — Ő volt itt a halgazda. Ő vette bérbe a vizet a váci papoktól, mert hogy az még itt is az övék volt. A bérletre árverést tartottak minden esztendőben, de őt nem lehetett überolni. Volt itt egy kisvendéglő­je, még a hetvenes évek elején is működött, persze, államosítva. Aki errefelé halászni akart, annak tőle kellett engedélyt kérnie. így is­mertem meg én is, később aztán a veje lettem. Látja ezt a fényképet? Ez a feleségem, ez pedig a Józsi bá­csi, emitt meg, persze, egy hal, egy 65 kilós harcsa. Ma már nincsenek ekkora halak a Dunában. — Talán mégsem olyan tiszta a víz, mint mondja... — Ez nem a víz tisztaságán mú­lik, hanem az erőműveken, amiket építettek az Al-Dunán. Nem tud felúszni a hal. Egyébként tényleg tiszta a víz. No, de azért inni még­sem mernék belőle. Régen nem volt halász, aki vizet vitt volna ma­gával. Belemert a folyóba, aztán it­ta... — A hal fölfelé úszik? De hát miért fárasztja magát? Nem lenne könnyebb a dolga, ha sodortatná magát lefelé? — Látszik, hogy parti ember. Ha lefelé úszna, nem tudna enni, de ha fölfelé, akkor a sodrás szinte beleviszi a táplálékot a szájába. — A dunai halász, persze, a du­nai halra esküszik, és utálja a ten­geri vagy a balatoni halat... — Hát igen, merthogy a dunai hal nem zsíros. Ledolgoz magáról minden hájat, ahogy úszik az ár el­len, legyen az dévér, márna, jász, bodorka, kecsege, ponty. Az igazi halász nyomban megismeri a hal­ról, hogy folyóból vagy tóból való-e. — Kemény volt az idei tél, né­hány napra be is állt a Duna. A jé­gen nem halásztak? — Nem volt az olyan igazi jég. Csak egy kótyagos ember indult el a szemközti partra. Mi meg innen kötöttük a fogadást, átér-e. Hát, átért, de azért vékony volt az a jég. — Pedig a hideg megvolt hozzá. Azt mondják, akkor sem volt sok­kal hidegebb, amikor királyt vá­lasztottak a Duna jegén. — Ebből látszik, hogy azért mégsem annyira tiszta a víz, mint amennyire szeretnénk. A piszkos víz ugyanis nehezebben fagy be. — Hogy halászik a folyami ha­lász? Kievez, lehorgonyoz, kiveti a hálót... — Hát így is lehet, de ez nem az igazi. Régen belekapaszkodtunk az uszályok farába, persze, nem men­tek olyan gyorsan, mint most, és fölhúzattuk magunkat Szobig vagy Esztergomig. Kivetettük a hálót, és visszacsurogtunk. A sodrás meg­hozta az eredményt. Akkor még nem volt motorcsónak. Most van, de minek, amikor annyira drága a benzin. Vagy húsz literbe beleke­rülne egy ilyen út... — Ennyit nem éri meg kockáz­tatni? És ha igazi nagy fogás len­ne? — Meggazdagodni akkor se le­hetne. A halász se régen, se most nem nagyon épít házat magának. Józsi bácsi is hajtott reggeltől estig, hogy az évi nyolc-kilencszáz pen­gőbérleti díjat ki tudja fizetni a pa­poknak. Akkor se volt olyan na­gyon sok hal ám a Dunában! Sok­szor lopva indultak a halászok, ne­hogy megelőzze őket valaki, és le­halássza a vizet... — Tényleg maga az utolsó ha­lász? Vagyis hát az utolsó utáni. Mert ez már csak olyan kiegészítés a nyugdíj mellé. — Mondjuk, hogy Józsi bácsi volt az utolsó halász. De rajtam kí­vül huszonhármán vannak, akik még így, mint én, tartják magukat. De fogyunk uram, annyi engedély kell ma a halászathoz. Pedig lenne ám romantikus gyerek, aki szíve­sen csinálná, de hát annyi vizsga meg mi fene kell hozzá. Van, hogy már nekem sincs kedvem kimenni a vízre, mert odakint még egy üveg sört sem ihatok, mindjárt megbün­tetnek. Pedig negyven évig mindig megittam, és nem lett semmi ba­jom. Aki a vízen nem tudja, mi a mérték, úgyis belevész, hiába szon­dáztatják... ÓMOLNÁR MIKLÓS 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom