Budapest, 1985. (23. évfolyam)

5. szám április - Seregi László: Pók — arany nélkül

eddig nem tudott, tudhatott megvenni. — Kikre gondol? — Ön kikre? — Jó, ebbe se menjünk bele! Inkább arra kérem, folytassuk a magyar árukínálattal. Szóval, megüti-e az önök mércéjét vagy sem? — Megütnék, ha lenne belőlük elég. Csakhogy manapság felborult az értékelési rangsor. Nem azt a gyártót övezi elismerés, amelyik magas fokon tesz eleget belföldi ellátási kötelezettségének, hanem azt emeli piedesztálra, amelyik az exportban jeleskedik. Tévedés ne essék: eszem ágában sincs kétségbe vonni az export fontosságát, kivált most, amikor alapvető érdekeink fűződnek piaci kapcsolataink elmélyítéséhez. Ám ennek a törekvésnek, úgy érzem, bizonyos területeken a hazai fogyasztó látja kárát, mert igazán nívós magyar termékkel legfeljebb akkor találkozik, ha külföldön tér be az üzletekbe. Szerény véleményem szerint ez politikailag sem túl szerencsés, nem beszélve arról a cseppet sem mellékes szempontról, hogy így továbbra sem tud közös nyelven érintkezni egymással az ipar és a kereskedelem. — Ki diktál a piacon? Hiszen hallani: az export növelése nem csupán szándék és elhatározás kérdése. Ugye, a keleti dömping, és hát az olykor nem megfelelő minőség ... — Van igazság az okfejtésében, de ennek dacára sem kétséges: a gyártó diktálja a piacot is meg a feltételeket is. Az ő érdekeik pedig, mint említettem, általában különböznek a mieinktől. Néha szabályos közelharcot kell folytatni a nevesebb vállalatok BT-tételeiért, tehát az exportból — ilyen-olyan okok miatt — viszszamaradt áruiért. Ezért is alakulhattak ki eltérő nézetek a Váci utcai új, a Konsumex-szel közös áruházunkról. — Ezt most nem egészen értem. Mi köze a BT-tételeknek az épület funkcióját megkérdőjelező vélekedésekhez? — Ha szabad, pár mondat erejéig visszakanyarodnék a múltba. Tehát: miért is szorgalmaztuk annak idején ezt az együttműködést, az új bevásárlóközpont tető alá hozatalát? Nyilván, mert üzletet láttunk benne. Növekedett az idegenforgalom — ne feledjük: a hetvenes évek elején tartottunk! —, s életszínvonalunk alakulása is csupa jóval kecsegtetett. Úgy gondoltuk, mindenki csak profitálhat abból, ha korszerű körümények között korszerű áruféleségeket vehet. Csakhogy a tervezői viták, amelyek — igen — a létesítmény funkciója körül éleződtek ki (mi legyen: lakóház, üzletközpont, áruház?), eltolták a határidőt. Mire minden eldőlt, megváltoztak a lehetőségek. Az emberek nemrégiben még hagyták magukat befolyásolni a kínálattól. Ha szépet és jót, ráadásul pénztárcájukat túlzottan nem megterhelőt láttak, habozás nélkül a kosarukba tették. Mostanában azonban egészen mások a vevői szokások. Általában pontos tervvel érkezünk, azt és csakis azt vesszük meg, amit otthon elhatároztunk. És ha történetesen nincs, amit keresünk, inkább benézünk másnap vagy harmadnap. — Ez így van. Hovatovább a legelemibb szükségleti cikkeket is előzetes tervezgetés után szerezzük be. Igen ám, de az Aranypók nem a kispénzű pályakezdőkre és nyugdíjasokra rendezkedett be! Legalábbis ön az imént ezt állította. — Még nem fejeztem be, amit elkezdtem. Igaz, nem a kispénzűekre rendezkedtünk be, bár mi ezt sosem mondtuk ki, sosem deklaráltuk. De ne lovagoljunk terminológiai meghatározásokon! A lényeg: az új áruház problémái főként abból erednek, hogy választéka nem üti meg azt a mércét, amit pedig el kellene érnie. Az első napokban jöttek az emberek, alig tudtak bejutni, de általában csalódva távoztak. Amit találtak, semmiben sem tért el minőségileg a megszokottól. Holott tőlünk azt várták, hogy delikatesz dolgokkal rukkolunk elő. Nem rajtunk múlott, hogy ez nem így sikerült. Bennünk a jó szándék bőséggel megvolt, beszerzőink az egész országot beutazták, de ha üres kézzel nem is, kimagasló minőségű készlettel aránylag csak ritkán érkeztek haza. — Miért? Mint Garzó Pista a népdalban, késve érkeztek a helyszínre? — Nem. A konkurrenciát nem bírtuk, s nem azért, mintha rossz hírünk lenne a szakmában. Arról van szó, hogy a többi kereskedő is ebben a cipőben jár. A Skálával, a Centrummal még, el kell ismernem, nem vagyunk egy kaliberűek. Az ő forgalmuk, lehetőségeik lényegesen meghaladják a miénket. Amiből az következik, hogy a nagy gyártó könnyebben megállapodik a nagykereskedővel. A kurrens mellett, ha úgy alakul, elviszi a kevésbé kurrens cikket is. Egy áruházban sokféle ember megfordul, s természetesen igényeik is sokfélék. Az Aranypók viszont nem vállalhatta az esetleges kompromisszumokat. Éppen a jó híre miatt. — Akkor most mi lesz? Az importlehetőségek, úgy tűnik, nem növekednek, s aligha hihető, hogy egyhamar módosulnának az értékesítési szempontok. A turisták meg jönnek, szerencsére. — Arról továbbra sem mondunk le, hogy igényes cikkeket kínáljunk vevőinknek. Mindent megteszünk, ami csak módunkban áll, hogy bővítsük beszerzési forrásainkat. Alapállásunk tehát változatlan, de emögött kitapintható elmozdulások fedezhetők fel. Például abban az irányban, hogy ezentúl nem általában akarunk színvonalas választékot biztosítani, hanem az egyes korosztályok, rétegek igényeinek, sajátos szempotjainak figyelembevételével. Azt hiszem, ez a járható út a mi számunkra. Azon is törjük a fejünket, miként tudnánk dolgozóinknak nagyobb érdekeltséget teremteni, minként érhetnénk el hogy jobban kötődjenek hozzánk. Nem hallgathatom el, egyikük-másikuk fizetése egyes számjeggyel kezdődik — 1984-ben, a mai árviszonyok mellett! Ez tarthatatlan, de a béremelés feltételei szorosan összefüggnek munkánk minőségével, gazdálkodásunk eredményességével. Az új helyzetben új üzletpolitikára van szükség. Most ennek kidolgozásán munkálkodunk. Hogy a pók is megmaradjon, és az aranyat is visszakapjuk. SEREGI LÁSZLÓ 21