Budapest, 1985. (23. évfolyam)

5. szám április - Müller Tibor: Előttem az egész múlt

A kor. A helyzet. Talán a szerencsétlen csillagállás. Nem vagyok metafizikus, de vagy a véletlen, vagy a balszerencse számlájára kel írnom, hogy a magas ág, amelyre végre felkapaszkodtam, azon nyomban le is tört alattam. Csaknem huszonöt évre elnémult körülöttem a képzőművészeti élet. Ilyen lehet a süketszoba. — De hát miért? — Nincs magyarázat. Hacsak a fausti nem. Hogy eladtam a lelkem az ördögnek. — Hogy lehet ezt a huszadik század második felében csinálni? — Képregénnyel. Kilóra. — Miért? — Könnyű a kérdéseket föltenni. A felszabadulás után enni kellett. Én nem értettem semmi máshoz, mint a rajzoláshoz. Hova kellettek ezek a papírra kanyarított vélemények? Az újságnak. így lettem újságrajzoló. Képet el-Részlet a Könyves király című történelmi képregényből adni lehetetlen volt. Legfeljebb képkeretet. Ablaknak. Tehát a Magyar Vasárnap, a Friss Újság, a Kis Újság, a Pesti Izé, a Szabad Száj munkatársa lettem. 1951-ig, amikor is Gergely Márta főszerkesztőként megalapította a Pajtást. Előzőleg illusztráltam a Móra Kiadó felkérésére a kötetét, és ez annyira megtetszett neki, hogy magához hívott. Óriási dolog volt ez számomra. Akkor született a harmadik gyerekem, s végre egy biztos egzisztenciát tudhattam magam mögött. Igen ám, de Gergely Mártának, mint később kiderült, tervei voltak velem; képregényt akart rajzoltatni. Szabadkoztam, tiltakoztam, de mert a Tanácsköztársaság, az ellenállás volt a téma, egyszerűen istenkísértés lett volna nemet mondani. Hát ez volt az én tragédiám (?). — Mert a képregény-rajzolás valamiféle megvetendő, szégyellnivaló dolog? — A képzőművészet arisztokratikus köreiben ez valami szellemi segédmunka. Kétes képességű emberek jól jövedelmező, bőven buzgó forrása. De szalonképtelen. Foltos fenekű. — Aki eljutott idáig az olvasásban, valamilyen tudathasadásos állapotba kerülhetett. Beszélgetek Zórád Ernővel, és eddig festészetről, grafikáról esett szó közöttünk. De hát Zórád Ernő nevét a képregényekből ismeri az ország. És lám, most kiderül, a kettő egyazon személy. Egyszer egy remek reklámfilrendezőt kérdeztem arról, miért nem akar játékfilmet készíteni, hiszen sziporkázik az ötletektől, fölényes szakmai tudással rendelkezik, kisujjában van a szakma. Azt válaszolta: játékfilmrendező hatvan van, olyan reklámokat, amilyeneket én csinálok, még legfeljebb négyen képesek. Nem tantörténetnek szánom. — A védekező magatartást az a kialakult, érvényben lévő szakmai-művészi vélemény kényszerítette rám, ami anélkül, hogy igazán elemezné, értékelné a képregényt, elmarasztaló ítéletet hozott ellene. Minden lehet rossz, ízlésromboló. Ha silány. De ha Japánban a történelmet képregények alapján tanítják a kisiskolásoknak, ha a Larousse kiadja a francia históriát rajzos változatban, aligha hihető, hogy ez a nemzeti morál megszaggatása lenne. Egy régi tangó lehet giccs. De ha Törőcsik Mari adja elő, mert színésznő van a színpadon, élmény. Igazi. — Egyetértünk. — A baj csak az, hogy ebbe a műfajba senki sem akar leereszkedni, mindenki fel akar kapaszkodni. Innen a dráma. Mert ez egy „brettli". Rajta a bélyeg, pecsét. A cirkusz cirkusz marad, ha egy Chaplin is föllép benne. Sosem lesz Nemzeti Színház. — No jó. Nem akarjuk mi most a képregény védőbeszédét megszövegezni. De végül is ettől az elátkozott műfajtól lett országos hírű ember... — Mert rájöttem, hogy ez a világ legnehezebb dolga. Képzelje el: ideadnak egy forgatókönyvet, meg kell rajzolnom az alakokat. Mondjuk, Kovács Jánost. Az arcát. Méghozzá úgy, hogy az az összes követő képkockákon mindig saját maga legyen. Jobbról, balról, elölről, hátulról, kacagva, dühöngve. De az már soha többet elő nem jöhet egy következő képregényben. Bessenyi lehet szerdán Otelló, csütörtökön Táncsics. Mindenki tudja róla, hogy Bessenyei. Nekem mindig más, jellegzetes figurát kell teremtenem. A képzeletemből, a fantáziámból. És nem ismételhetem magam. Iszonyú fárasztó. — Meg keltene írni egyszer a képregény monográfiáját. — Tizenegy országban jártam. Mindenütt tantárgy a képzőművészeti akadémiákon a képregény. — Nálunk... — Nem. — Az aspiránsok kénytelenek önhöz járni... — Hozzám, nem. Föladtam. Elég. — És ezt a mostani, a Derkovits-teremben megrendezett tárlat ösztönözte? — Nem. A kiállítás megvolt. A képeket szétkapkodták, a kritika mélyen hallgatott róla. De én nem nyalogatom a sebeimet. Van kilenc plusz három unokám, a feleségemmel kettesben kiegyensúlyozottan, csendben élünk. 74 éves vagyok. A saját kedvemre dolgozgatok. Jogom van kifáradni. — De hát nem úgy néz ki, mint egy öregember. — Fiatal vagyok. Előttem az egész múlt. MÜLLER TIBOR 19