Budapest, 1985. (23. évfolyam)

1-2. szám január - Zolnay László: Leomló és épülő falak

Budapest évgyűrűi Leomló és épülő falak A régészet elmúlt idők, elillant évszázadok és évezredek emberét keresi. Morzsákat talál: romokat, roncsokat, töredékeket. Őskori elődeink barlangi életének nyomait, beomlott putrikat, házak nyomát, kőből, csontból, fémből készített szerszámokat, kicsorbult fegyvereket. Olykor pénzeket, ékszerféléket, kultikus tárgyakat, háziállataik csontjait — és emberi tetemekét. S mindezt a föld mélyén. Az ilyenfajta búvárnak anyaföldünk a levelesháza és a könyvtára. A föld nagyjából kétféle emlékanyagot nyújt fel nekünk: az építés és a pusztítás archeológiáját. Az emberi alkotás és az emberi rombolás dokumentációját. Ezúttal — az 1944/45. évi budapesti ostrom negyvenedik évfordulóján — ilyenféle régészszemmel suhanjunk át fővárosunk évszázadai — sőt, évezredei — felett! Jómagam a középkor kutatásával foglalatoskodtam. Egyszer kiszámítottam: fővárosunkat — a hegyi Buda városának XIII. századi megalapításától fogva az 1944/45. évi ostromig — huszonnégy fegyveres támadás érte. Huszonnégy támadás, több hónapos ostrom, polgárháborús villongás vagy véres palotaforradalom. Ezek a támadások mindig romboltak. De számítsuk a fegyveres támadások romboló démonaihoz a középkori városélet sűrűn visszatérő apokaliptikus lovasait is, a járványokat s a tűzvészeket. A vörös kakast... Tehát a rombolás áll a városélet mérlegének egyik serpenyőjében. S a másikban? Az alkotás, az építés! Szorgalmas építőmesterek, „kűrakők", kőfaragók, képfaragók, képírók, vízműépítők, téglavetők, molnárok, kézművesek légiójának hét évszázados munkája. S mellettük orvosok, patikusok, tanítók, földmérők, csillagászok, írástudók hét-nyolc évszázados alkotása. Nékik köszönhetjük azt a művet, amelynek láttán így szól Budáról a középkori latin példaszó: ,, Kerek Európának három város a gyöngye: Velence a vízen, a síkon Firenze s Buda a hegyen..." De mindez csak fővárosunk utóbbi hét évszázadára vonatkozik. Holott, ha a mi nagy-budapesti tájunk építés- és pusztulástörténe-12 „Kerek Európának három város a gyöngye: Velence a vízen, a síkon Firenze s Buda a hegyen..." tét akarjuk felidézni, ha a város fejlődés- és szenvedéstörténetéről akarunk beszélni, jóval régebbre kell visszalapoznunk a föld olvasókönyvében! Az ősmúlt üzenetei Budapest területe körülbelül háromezer-ötszáz — négyezer esztendeje emberlakta vidék. Tehát negyven évszázada nem természeti táj, hanem történeti táj, kultúrtáj. (Nem említem itt még régebbi korok szórványos maradványait. Hiszen a budai Vár barlangjainak alsó-paleolit kori kavicsszerszámait, amelyeket a vértesszőllősi „Samu" kortársai használtak, négyötszáz-ezer — tehát félmillió — esztendősnek véli a kutatás.) Ez a négyezer esztendős lakottság azonban nem volt folyamatos! Egyes bronzkori törzsek — s a később itt élt népek is — el-elejtették a mindennapi élet stafétabotját. Más kutatók s a magam által a budai Vár területén végzett feltárások azt mutatják: a bronzkor embere hosszú időn át lakta a Várhegyet. A háromezer-ötszáz-négyezer éve élt „vatyai kultúra" emberének ez a hegyi települése szorosan illeszkedik a Budától délre eső bronzkori földvárak láncolatához: Százhalombatta, Ercsi, Adony, Dunaújváros, Bölcske, Dunakömlőd. Amint közeledünk időszámításunk kezdetéhez, a kelták — az eraviszkuszok — jelennek meg tájunkon. Ők azonban már nem az ekkor lakatlan Várhegyre települnek; város számba menő, népes településüket a Gellérthegy déli lankáján építik fel. Velük — a keltákkal — lép tájunk az írott történelem fényébe. Anyagi kultúrájukat nemcsak a régészet tárja fel, emléküket a történetírás is őrzi. Magas műveltség az övék; mesterei fémművességnek; kőházakat emelnek; cserépedény-remekeiket már korongon készítik. Ők e vidék első pénzverői, jeles földművelők. És amikor időszámításunk kezdetén Róma annektálja Pannóniát — s a birodalom északkeleti határa, Limesze a Duna lesz —, az itt élő kelták (már azok, akik közülük nem vándorolnak el) lassan romanizálódnak, beleolvadnak Pannónia latinitásába. Gótikus apostolfej. Budavári lelet