Budapest, 1985. (23. évfolyam)

4. szám március - Fábri Ferenc: A gyalogos mindig máshol jár

FÓRUM azok, akiknek szükségük van vagy egy jó munkatársra, vagy egy jobbnak tűnő állásra. Kísérletképpen a nem fizikai állományúak körére terjesztették ki a gépes adatfeldolgozást, s az eddigi eredmények igencsak biztatóak. A bőségesebb információknak köszönhetően a minap egy atomfizikusnak oldották meg a gondját, de akkor sem ismernek lehetetlent, ha egy magyar-történelem szakos tanár nyitja rájuk az ajtót. Noha a bölcsészdiplomásokkal aránylag sok a baj; no, nem a személyükkel, hanem a képzettségük jellegével. Nincs irántuk túl élénk érdeklődés. Amiből még nem szabad messzemenő következtetést levonni, mindenesetre nem árt, ha tudjuk, mekkorák a különbségek az érvényesülési esélyekben. Egy pénzügyi szakember manapság aranyat ér; kapkodnak is értük, ha híre kél, hogy valaki állást változtatna. Csak az illetőn múlik, a sok ajánlat közül mire, melyikre teszi rá a kezét. A mérnökök sem panaszkodhatnak, legalábbis a mennyiségi kínálatot alapul véve. Az megint más lapra tartozik, hogy gyakorta olyan feladat ellátására is mérnököt alkalmaznának, amely pedig jó, ha technikust igényel. Csakhát a technikusképzést megszüntették, s némi időbe beletelik, amíg a feltámasztott iskolatípus szárnyra bocsátja első okleveleseit. És azt se hallgassuk el, hogy a mérnökök zöme vezető beosztást keres. Kellő kitartással el is érhetik céljukat, feltéve, ha nem siettetik az ügyek természetes hazai menetét. Máskülönben kénytelenek elfogadni az 5,5—6 ezer forintos állások valamelyikét, merthogy el ne feledjük: átlagosan ennyit ígérnek egy nem is fiatal mérnöknek. Az ügyfelek javarészt azonban mégsem közülük kerülnek ki, hanem a pedagógusokból. Holott mostanában már nemigen szolgálnak rá a „nemzet napszámosai" elnevezésre. N m is ez készteti őket távozásra; íuő, inkább a munkahelyi demokrácia nem áll azon a fokon, ahol kellene. (Persze, tisztelet a kivételnek.) A sikeren felbuzdulva, a számítógépes álláskeresést nemrégiben kiterjesztették a fizikai munkakörökre is. Annak dacára, hogy nekik csupán azt kell eldönteni, milyen típusú feladatot akarnak vállalni. És máris megnyílik előttük a Szezám. (Szubjektív epilógus.) Álmomban fal voltam, és önmagamat tapétáztam. Boldogan fütyörésztem, s mikor rám nyitva az ajtót megleptek, ösztönösen lesütöttem a szemem. SEREGI LÁSZLÓ A gyalogos mindig máshol jár A Marx tér elkészült. A nagy aluljáró gyönyörű, és számos funkciót remekül lát el: biztosítja a metró kapcsolatát a hatos villamossal és a Nyugati pályaudvarral, összeköti a tér négy sarkát, lehetővé teszi a Skála áruház megközelítését. A boltok elhelyezése is kitűnő, a telefonok száma nagy, a BKV-pénztár is jó helyen van, a gyalogosok rámpán mehetnek át a Szent István körút egyik oldaláról a másikra. Az egész praktikus, esztétikus, tágas, elegáns. Egyetlen komoly baj van: a villamosperonok keleti végén, a Nyugati és a Szikra mozi között nincs gyalogos átkelési lehetőség. Hivatalosan. Mert az emberek azért, persze, csak átmennek, mert az a rövidebb út. Sajnos, ilyenek vagyunk: nem szeretünk 200 métert kerülni, és hozzá még emeletnyit le-fel mászni a lépcsőn, ha egyszerűbben is eljuthatunk úticélunkhoz. Hogy ott korláton kell átbújni, és az autókra is figyelni kell — sokakat nem zavar. Ezen a helyzeten az sem változtat, hogy időnként rendőr fütyül rá azokra, akik törvényellenesen kelnek át. Ez a gond máshol is jelentkezik. A Margithíd pesti hídfőjénél, a Jászai Mari téren hasonló a helyzet: sem a korlát, sem a mellékutcák lezárása, sem az időszakos rendőri felügyelet nem tudja megakadályozni, hogy a gyalogosok a peron keleti végénél átkeljenek az úttesten. Ideje lenne, hogy a tervező, de főleg a döntést hozó közlekedési hatóság felismerje: egy nagy forgalmú, 100 méter körüli hosszúságú villamosmegálló a Belvárosban — ahol minden irányban számos forgalmi célpont található — csak akkor működik megfelelően és kellő biztonsággal, ha mindkét végéről megközelíthető. Amilyen például a Margit-híd budai hídfőjénél, a Baross, a Boráros vagy a Kálvin téren van, ahol a villamosperon mindkét végén aluljáró épült; illetve a Blaha Lujza és a Deák téren, ahol az egyik kapcsolatot lámpázott zebrával oldották meg. A Marx téri hibát azért is szóvá kell tenni, mert annak idején tervpályázatot írtak ki e fontos csomópont közlekedési rendezésére, s az említett gyalogosirány átvezetésére több, különszintű megoldásokat is tartalmazó javaslat érkezett. De akár önálló aluljáró-folyosóval, akár lámpázott szintbeli gyalogátkelőhellyel (ez utóbbi változat talán még most is megvalósítható), ezt a forgalmi irányt mindenképpen meg kellett volna oldani a Nagykörút többi csomópontjával irányonként összehangoltan. A Marx térre fordított sok százmillió forintból erre is juthatott volna pénz. Hadd mutassak be két jó példát a spontánul jelentkező gyalogosforgalmi igények gyors figyelembevételére. Az Árpád-híd budai hídfőjénél lévő aluljáró déli kijáratánál nem terveztek gyalogos-átkelőhelyet, mivel túl közel lett volna a híd lehajtó rámpájához, s így a lejtő hirtelen fékezésre kényszerítette volna az autókat. A gyalogosok ezzel mit se törődtek, egyenesen haladtak tovább az aluljáró és a Lajos utca közt. A tervezői-beruházói reflex akadályok építésével akarta megoldani a problémát. Széles, virágvályús mellvéddel választották el az aluljáró magasabb szintjét az úttesttől, s keleti irányban, a Duna felé alakítottak ki lejáró rámpát, ahol jelenleg semmilyen gyalogos célpont nincs. (A jövőben szálloda épül az Árpád fejedelem útja sarkán). Erre a sportosabb gyalogosok átmásztak a mellvédfalon. Ezután a mellvéd fölött meghosszabbították a lépcső korlátját — a gyalogosok ezt is megkerülték. Végül győzött a józan ész. Az illetékesek belátták, hogy itt úgyis mindig át fognak járni, hát járjanak át megfelelően kiépített helyen. (Valamikor a Baross téri felüljáró rámpájának közelsége miatt nem akartak közlekedési lámpát telepíteni a Rottenbiller utca és a Péterfy Sándor utca sarkára — később mégis megvalósult.) így aztán építettek egy lépcsőt a támfalban, és egy kerti utat a Lajos utcát lezáró parkosított területen át. Ezeket ugyan jelenleg nem köti össze zebra, az elhelyezésüknél a „minél távolabb a rámpától" elv érvényesült, s nem vették figyelembe a gyalogosok természetes útvonalát sem. Emiatt a lépcső igénybevétele ma sem százszázalékos, a régi nyomon is számosan urgrálnak, az új megoldás mégis jobb az előzőnél, ezért üdvözlendő. Hasonlóan, bár egyszerűbben alkalmazkodtak az igényekhez a Boráros téren: elbontották a korlátot a HÉV és a kettes villamos peronja között, és leaszfaltozták a sínek közét. így a gyalogosok törvényesen járnak át ott, ahol azelőtt is átjártak — a korláton átugrálva. A jelenlegi megoldásnál a villamosvezető még indulás előtt, a megállóból áttekintheti az átjárót, így balesetveszély nincs. A javasolt átalakítások természetesen többletköltséggel járnak, egy-egy ilyen nagyszabású beruházás hitelkeretébe azonban beleférnek. Örvendetes, hogy vannak olyan építkezések, amelyeknek vezetősége nem azt tekinti céljának, hogy a tervet mindenáron megvalósítsa, hanem a forgalmi igények kielégítésére törekszik, akkor is, ha ezeknek némelyike nem szerepelt a korábbi elképzelések között. Jó lenne, ha a tervezők — és, még egyszer hangsúlyozom, a terveket jóváhagyó, döntést hozó szervek jobban figyelnének a gyalogosforgalom természetére, s olyan terveket adnának át a kivitelezőknek, amelyek valamennyi tényleges és jelentős közlekedési funkciót figyelembe vesznek. így nemcsak a létesítmények kialakítása lenne célszerűbb, hanem a fölösleges, funkciótlan részek is elmaradnának. FÁBRIFERENC