Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Császár Nagy László: Tovább szurkolok...

Tovább szurkolok... Beszélgetés Kelemen Lajos elnökhelyettessel — Nem tagadom meg szülőfalumat, de ízig-vérig budapestinek, pestinek, sót, kőbányainak tartom magam — indítja útjára történésekben gazdag pályafutásának elbeszélését Kelemen Lajos, a Fővárosi Tanács maholnap nyugalomba vonuló általános elnökhelyettese. A meséből kölcsönzött hétmérföldes csizmában lépdelünk át a gyerekkor történésein, hogy egy-egy évszámnál elidőzve néhány pillanatig, megvonjuk az eddigi életút summázatát. — Tizenkét éves voltam — mondja az életút első igazán sorsfordító eseményét —, amikor apám elveszítette állását a Gyóri Textilműveknél, és mi a nagy gazdasági világválság idején Győrszentiván után Kőbányán találtunk otthont. Huszonnégy szoba-konyhás lakás, egy vízcsap, hat W.C. és két mosókonyha volt abban az épületben, ahol laktunk. Ez volt a mi komfortunk. Megesett, hogy szombatonként a délutáni óráktól éjfélig tartott a fürdés a mosókonyhában. Kőbánya az igazi otthonom, itt kaptam életem meghatározó élményeit, itt végeztem a négy polgárit, itt voltam elöször szerelmes. Felidézi élete nagy szerencséjét, a pestszentlőrinci Zelenszky Róbert mezőgazdasági gépgyárban töltött inaséveket, ahol kiváló szakemberekkel, emberekkel, szervezett munkásokkal, illegális kommunistákkal találkozott, akiket ma is jó tanítómesterként tisztel. Az inasévek után a Fegyver- és Gázkészülékgyárba vezetett útja. — Egy esztendeig dolgoztam ott, aztán egyik napról a másikra felmondtak, szervezkedés címén. Ismét szerencsém volt, mert a főmérnök ezt nem jelentette a katonai parancsnokságon. Ezután Kelemen Lajos számára Csepel kínált kenyérkeresetet, majd az igazi fordulatot az 1945-ös esztendő hozta meg. — Hivatásos forradalmár lettem, munkába álltam a Magyar Kommunista Párt X. kerületi szervezetében. A koalíciós évek azonban újabb kitérőkkel gazdagították 6 az egyenes ívű pályafutást. Előbb a Schuller Rt. írószergyárának pártbizottsági titkára és üzemi bizottságának elnöke, majd 1948-ban a Vadásztölténygyár személyzeti vezetője lett. Életútjának következő — de már hosszabb — állomása instruktori megbízatása a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségétől. — Jártam az országot. Minden megyében és Szombathely kivételével minden városban megfordultam. 1954-ben a Központi Vezetőség budapesti főinstruktora lettem. Nagyon sok tapasztalatot szereztem akkoriban. Néhány olyan dolgot is lelkesen végrehajtott az ember, amit bizony ma már kritikusan ítélünk meg. Gondolok itt a begyűjtési rendszerre, a tagosításra meg a békekölcsön jegyzésével kapcsolatos pozitív és negatív jelenségekre. Erről az időszakról alapvetően mégis az maradt meg bennem, hogy valamilyen segítséget tudtam adni a pártszervezeteknek, községi tanácselnököknek, DISZ-titkároknak, hogy a lehetőségek szerint épüljön a szocializmus. De vannak az embernek olyan emlékei is, amelyekre nem szívesen gondol vissza. Egy időszakban olyan funkcióm volt, amelyben a negyvenes évek vége felé elkövetett törvénytelenségek, hibák és bűnök felszámolásához egy kicsit talán magam is hozzájárultam. Ma is élő több száz elvtársamat segítettem életének újrakezdésében. így jutunk el az emlékek idézésében 1956 októberéig. — Október 23-án délután előadást tartottam a budapesti pártbizottság öthónapos iskoláján. Nem volt nehéz észrevenni, hogy nem figyelnek a hallgatók. Az iskola felfüggesztette tevékenységét, én pedig a Köztársaság téri pártházba mentem. Az épület ostromakor megsebesültem, a Péterfy Sándor utcai kórházba kerültem. Akkor fogalmazódott meg bennem annak az időszaknak egyik nagy tanulsága, nevezetesen az, hogy egy embert se lehet isteníteni. Hogy embert nem lehet azonosítani az eszmével. Ezt akkor örök érvényű törvényként fogalmaztam meg magamnak, ehhez azóta is tartom magam. Amikor az ellenforradalmárok, nyakamon a kötéllel kihurcoltak, agyon akartak lőni, akkor is az járt az eszemben: ezért az eszméért érdemes élni, harcolni, mert ez fejezi ki milliók igazságát. Talán azért nem volt számomra nagy meglepetés, hogy Magyarországon ellenforradalmi lázadás tört ki, mert hiszen láttam a korábbi bűnöket, részt vettem felszámolásukban, de ilyen robbanásra mégsem számítottam. Még 1956 őszén is megvolt az az erő a magyar társadalomban, hogy elkerülje ezeket az eseményeket. Csak ehhez őszintén kellett volna beszélni az emberekkel, és Rákosi Mátyásnak 1956 májusában a Sportcsarnokban nem a, közigazgatás átszervezéséről kellett volna beszélnie, hanem le kellett volna vonni az elkövetett hibákból a szükséges következtetéseket, felhívni a munkások figyelmét az ellenforradalmi veszélyekre. Meggyőződésem szerint ellenforradalmi lázadást sem a főváros, sem a vidék dolgozói nem engedtek volna meg. Nagyon sok csalódott, félrevezetett ember volt abban az időben, de ennek ellenére el lehetett volna kerülni az eseményeket, mert a tömegekkel való őszinte párbeszéddel még visszaszerezhető lett volna a korábbi években elveszett bizalom. — Hogyan alakult az ön sorsa azokban a napokban? — Amikor november 1-én visszanyertem eszméletemet, az elsó mondat, amit hallottam, az volt: most halt meg Mező Imre. Nehéz napokat töltöttem a kórházban. Elseje és negyedike között orvosnak és ápolónak öltözött emberek faggattak a múltamról, tevékenységemről, majd közölték, le vagyok tartóztatva. Ez különösebben nem izgatott. Ott is voltak rendes emberek. Képzelje el, másodikán bejött egy munkásruhába öltözött ember, csomagot tett a takaróm alá, és elment. Kibontottam, egy citrom volt benne. Ez valami reményt adott. Tudtam, hogy más is történik ebben a kórházban. Néhányan benzines fecskendőt kaptak injekció helyett. Harmadikán elkeserített a Mindszenty-beszéd, mégis reménykedtem, hogy a szocializmusnak nincs vége, hiszen hallottam, hogy a szovjet alakulatok csapatmozdulatokat tesznek Budapest környékén és a nyugati határszélen. Amikor 4-én hajnalban a rádióban Nagy Imre felhívását hallottam, akkor sírógörcsben oldódott föl a nagy idegfeszültség. Nyolc óra felé hallottam, hogy a Baross téren megszólalnak az ágyúk, és vártam, hogy a szovjet csapatok felszabadítanak. Múltak a napok, és engem nem szabadított föl senki. Továbbra is abban a kórházban voltam, ahol többen — köztük Tóth Ilona — (a benzines fecskendőkkel) orvosnak és ápolónak álcázva magukat még mindig tevékenykedtek. Tizenkettedikén saját felelősségemre elhagytam a kórházat, 14-én bementem az MSZMP-székházába. Hazaküldtek Kőbányára, hogy szervezzem meg az MSZMP-t. Másnap megalakult a párt X. kerületi ideiglenes intéző bizottsága, amelynek elnöke lettem. Gyorsan peregtek a napok, hetek és az évek. 1960 októberéig Kelemen Lajos az MSZMP X. kerületi bizottságának elsó titkára volt, majd újabb fordulat következett életében. — A sors úgy hozta, hogy 1960 nyarán hívattak a budapesti pártbizottságra, ahol közölték, tanácselnök-helyettes leszek. Kértem 24 óra gondolkozási időt. Az volt a válasz, adhatnak, de minek, hiszen mindenki — aki ebben illetékes — egyetért ezzel. Csak az én egyetértésem hiányzott. Nem sokáig. Nemigen lelkesedtem ezért a bizalomért, úgy voltam, akár a régi rómaiak, akiket a provinciákról rendeltek Rómába. Nem azért, mert míg