Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Labancz Gyula: Följegyzés Kertész Péter: Főtantárgy — egyeseknek

önbevallásaikat készpénznek veszik. Tévednek: valamennyiüket ellenőrzik, abban a sorrendben, amelyet a KÖJÁL a méréseivel felállított. így csak idő kérdése, hogy kihez, mikor jutnak el. Évente 8—9 millió forint gyűlik össze a központi számlán. Ennek a felét elvonják, központi alapba kerül; a másik részt pedig visszaáramoltatják a vállalatokhoz, hogy anyagilag is segítsék őket a szűrőberendezések megvásárlásában, telepítésében. Ami azt illeti, évről évre kevesebbnek és kevesebbnek tűnik a támogatás, hiszen ezek a gépek egyáltalán nem olcsók. Viszont kellenek, nagyon kellenek, bármennyibe kerülnek is, mert előbb-utóbb az emberi egészség állna tétként a beruházásokkal szemben. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy Budapestet a szennyezett települések között tartják nyilván. Valószínűleg ők is normatívák alapján ítélkeznek, fogadjuk el tehát a szomorú igazságot: fővárosunk levegője korántsem olyan tiszta, mint-kívánnánk. S ezért a látványos stagnálásért leginkább a közúti közlekedés felelős. Semmi kétség, a motorizáció örvendetes jelenség. Már csak azért is, mert az életszínvonal alakulásának egyik fokmérője, hány jármű fut az útjainkon. Csakhogy a dolgok könynyebbik fele behozni, megvásároltatni a kocsikat; a nehezebbik: megfelelően kiépített úthálózatot teremteni. Maradjunk annyiban, hogy a hazai úthálózat nem tartott, tarthatott lépést a fejlődéssel; több pályaszakaszra viszont nem futotta a büdzséből. Limitálni azonban mégsem lehetett, hogy hány kocsi futhat az utakon. Ennek következtében többszörösére nőtt a terhelés s vele párhuzamosan a kibocsátott szennyező anyagok mennyisége. Főleg a Belvárosban, a belterületi csomópontoknál vált mind súlyosabbá a helyzet, mert természetes szellőzésük, tudvalevőleg, nincs megoldva. A szél csak ritkán járja át őket, fájdalom, elkerüli a veszélyeztetett zónákat. Mégis, mit lehet tenni? A közlekedési tárca — dicséretére legyen mondva — nem próbálja szépíteni a múltat, de hogy tanult belőle, OTra bizonyság: a közelmúltban szakértői tanácsot hívtak életre, amelynek legfőbb feladata, hogy a fejlesztési elképzeléseket összehangolja a környezetvédelmi szempontokkal. E testületre annál is inkább szükség van, mert — a gazdasági nehézségek ellenére — Magyarország úthálózata újabb 30 ezer kilométerrel gyarapodik. így megoldhatóvá válik az átmenő forgalom elterelése a zsúfolt belterületi részekről, az autóknak nein kell áthajtaniuk lakott területeken. Az új nyomvonalak vezetéséről pedig társadalmi vitákat szerveznek. S ez felettébb jó és hasznos, de csak akkor, ha a vitákat még a döntés előtt rendezik meg, s nem utólag, amikor már minden eldőlt. Tét nélkül nincs demokrácia, össznépi társasjátékokra pedig lehetne kedvezőbb időpontot is választani. Nem akarjuk felhánytorgatni a múltat, de példák tucatjaival igazolható, mit okoz, ha megfeledkeznek a lakosságról; mindenkinek kikérik a véleményét, csak éppen azokét nem, akik végül is élvezni vagy átkozni fogák a vívmányokat. Miért kellett pont papírgyár mellé építeni — mondjuk — a csepeli lakótelepet? Még arra sem lehet hivatkozni, hogy hiányoztak a szükséges szakvélemények : a fővárosi KÖJÁ L egyértelműen a telepítés ellen foglalt állást. Úgy látszik, az emberi egészség megőrzésénél léteztek egyéb, fontosabb szempontok is. Azóta meglepő fordulat következett be az ügyben, olyan, amire senki nem számított: a szakemberek és az állampolgárok között elmélyült a barátság. A közös tehetetlenség nyűge egységbe forrasztotta kis csapatukat. Igaz, a vállalat azóta áttért a gáztüzelésre, s új, a környezetet kímélő technológiát vezetett be, de a helyzet alig javult, javulhatott. És az is igaz, hogy az ipartelepek környékén sosem lesz olyan a levegő, mint a budai hegyvidéken. Mégis erre kell törekednünk. Nehogy úgy járjunk, mint a csepeliek. SEREGI LÁSZLÓ LABANCZ GYULA : Följegyzés Én, egyébiránt napimádó álltam közértben a mérleg előtt és számháborúztam. Kijövet Z-vel futottam össze. Hétfőn-szerdán Duna-partra megyek. Észak-Európában tombol a vihar. Néztem a TV-híradó meteorológiai térképét. Van az a híres Petőfi-dagerrotípia. Holnap, MEGTARTOM SZAVAM, szabad leszek! Minden vers szükségállapot. Halálfélelem a költő cenzúrája. II. A szeretetnek nem története, kiterjedése van... Akkor miért épp a gyönyörű fenyőfákat vágjátok ki és teszitek a szeretet madárijesztőjévé? — Okoskodott Ázsiából jött barátom. És valóban, miért? Tavaly is mintha parkettával együtt dobták volna ki, hevert hóban a sok fenyő, csillagszórójézuskaszar, mit elleptek a szaloncukorpapír-legyek. » III. És szól a hang: mire elalszol, verseidből kiteszik a szűrödet. Aztán elaludtam. Csipkés fogait kimutatva recsegve nyílt a szekrény szörnypofája. Madárszerű vállfán csüngő szőrmés ragadozó intett, menjek oda! Önvédelemből-e? tapogatózni kezdtem a sötétben. Ujjaim, akár a polip áldozatára hidegtestű, pingvinnyakú pezsgősüvegre tekeredtek. Megszólalt a telefon. Fül és kagyló közé préselődött hang. 9