Budapest, 1984. (22. évfolyam)

12. szám december - Seregi László: Nyelvbarátság

— Nagyon féltem, most már utólag bevallhatom. Azt hittem, nehezen fogok boldogulni a magyar fiatalokkal. Tudja, az ember annyi mindent olvas összevissza. A diákok nyelvtudásáról például azt hallottam, hogy még egy pohár vizet sem képesek kérni oroszul. Az az igazság, kellemesen csalódtam bennük. Lassan három éve élek és tanítok Budapesten, és őszintén mondom, eddig szerencsésen elkerültek a gondok. Ha elsőre néha nem is, másodszorra mindig sikerült velük megértetnem magam. Tatjana Tolkacsova, a Körösi Csorna Sándor Gimnázium szovjet vendégtanára, udvarias, így némiképp túloz. Egymást azonban nemigen áltathatjuk, jobb, ha elismerjük: nyelvoktatási eredményeink messze nincsenek arányban az erőfeszítésekkel. Még azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy bántó, mennyire nem tudunk idegen nyelveket. Csak úgy, nagy hirtelenjében is vagy féltucatnyi frappáns történet jutott eszembe. Részletezésüktől most eltekintek, csupán annyit jegyzek meg: bámulatosan felkészületlenül vágunk neki a világnak. Olyan magabiztosan és büszkén lépjük át a határt, mintha mindenütt a magyar állna a hivatalos nyelvet feltüntető rubrikában. Miért alakult ez így? Még szerencse, hogy a mi feladatunk ezúttal nem az oknyomozás. Hanem az, hogy bemutassuk, lehet ezt csinálni másképp, eredményesebben is. Pontosan ezért látogattunk el a Szentendrei úti gimnáziumba, amelynek — Sárospatakhoz, Pápához, Nagykőröshöz mérten — még nincs múltja, de ha így haladnak, aligha akadályozhatja meg őket bárki is abban, hogy célhoz érjenek. Persze, nem ártana, ha elárulnánk, végül is mi a kitűzött cél? Rövidre fogva ennyi: az innen kikerülő diákok tisztességesen beszéljenek oroszul. A nyelvismeret mélysége azonban viszonylagos, nem mérhető centiben vagy rőffel. Mégis, bár kétségkívül szorult a helyzetünk, van megoldás. És ez Vígh Péternek, az igazgatónak köszönhető, aki azt javasolja, fogadjuk el hiteles mérceként az állami nyelvvizsgát, amelyet tanulóik többsége még az érettségi kezdete előtt sikerrel teljesít. Hangozzék bármily nagyképűen, egyiküknekmásikuknak a Rigó utcai erőpróba meg se kottyan. Annál inkább öszsze kell szedniük magukat, ha arra kerül sor, hogy Tatjanával elcseverésszenek — mondjuk — arról: melyek Dosztojevszkij írásművé-18 Nyelvbarátság szetének meghatározó, sajátos jegyei. Aki arra gondol, hogy ebbe az iskolába csupa különleges képességű gyerek jár, az jókorát téved. Élőször is azért, mert ide bárki beadhatja jelentkezési lapját; nincsenek körülírhatatlan, éppen emiatt megfoghatatlanul képlékeny kiválasztási szempontok. Egyedül a tudás számít, ezen belül az, hogy ki mennyire tudja az orosz nyelvet. Paár Ferencné igazgatóhelyettes rendszeres közreműködője a felvételiknek. Nem tagadja, ugyancsak kiegyensúlyozatlan a mezőny, az osztályzatok alapján pedig képtelenség minősíteni. Ahány ház, annyi szokás. Meg aztán a pedagógusok sincsenek híján emberi hibáknak. Elég egy félreértelmezett megjegyzés, s esetleg rosszabb lesz az érdemjegy. Itt viszont mindenki tiszta lappal indul, s aki tényleg tud, annak nincs mitől tartania, időben kézhez kapja a felvételről tudósító értesítést, és szeptemberben megkezdheti tanulmányait a Körösi Csorna Sándor Gimnáziumban. Apropó, Körösi Csorna! Távol álljon tőlünk, hogy beleavatkozzunk az iskola belügyeibe, mégis úgy tetszik: választhattak volna más, a magyar és a szovjet nép közötti kapcsolatokat hívebben jelképező névadót. Ám a lényeg nem ez, inkább az, hogy megvalósuljanak az amúgy földközeli álmok. Mert hogy el ne feledjük: amikor idestova egy évtizede elhatározták, hogy a Szentendrei úti épület falai között ne csak magyarul, oroszul is oktassanak, egyből megszólalt a kételkedők kórusa. Fűzzük mindjárt hozzá: az ellenvélemények szigorúan a korábbi, nem valami fényes eredményeknek szóltak, s szakmai alapokon nyugodtak. Egyszerűen nem bíztak abban, hogy most végre megtörténhet a nagy áttörés, és a fiatalok tanulmányaik befejeztével gördülékenyen, nyelvtanilag kifogástalanul fejezik majd ki magukat Gorkij, Lenin nyelvén. — Akar csodát látni? — kérdezi az igazgató. Mit szépítgessem, tetszik az ajánlata. Igaz, sosem méltányoltam az okkultista irányzatokat, ám ha úgy gondolom, itt a tán soha vissza nem térő alkalom, hogy pótoljam a pótlandókat. Látván lelkesültségemet, Vígh Péter gyorsan felvilágosít, hogy az ő csodájukban az a csodálatos, hogy nincs benne semmi csodálatos. Egy év múltán szinte teljesen megszűnik a fiatalok nyelvi bizonytalankodása, és vízfolyásnyi sebességgel beszélnek. Akkor is, ha a téma nem a tegnapi meccs. Hanem — teszem azt — a biológiai folyamatok törvényszerűségei avagy a szénhidrogének láncreakciói. A példák, gyaníthatóan, nem véletlenek. Négy tantárgyat adnak elő (és kérnek számon) oroszul: fizikát, kémiát, biológiát és egyetemes történelmet. A Szovjetunió főiskolái, egyetemei ezekre a fakultásokra, szakpárokra várják a külföldi diákokat. A Körösi növendékei élnek a lehetőséggel, amely számukra tálcán kínálkozik. Nem kell aggódniuk, szinte bizonyosra vehetik, hogy elnyerik az áhított egyetemi polgári státust. — Előny az, ha valaki önöknél végez? — Ha arra céloz, hogy bizonyos kapuk automatikusan megnyílnak előttük, akkor nemleges a válaszom. De ha belegondol, miért lenne szükségük kíméletes bánásmódra? A nyelvet tudják, s a pálya, amit kiszemeltek, nyilván rokonszenves számukra. Akkor meg? Egyébként, még egyszer leszögezem: ide bárki jelentkezhet. Annyi szent, aki minket választ, az valamelyest a Szovjetunió iránti érzelmeiről is tanúságot tesz. Népszerűségünkre nem lehet panaszom; egyre többen és többen jönnének hozzánk, de a falak nincsenek gumiból. Pillanatnyilag 295 tanulónk van, s egy-egy osztályba átlagosan negyvenen járnak. Ez nagyon sok; a zsúfoltság nem kedvez az egyéni munkának. — Van megoldás? — Nincs. — Kár, azt hittem, hogy önnek minden helyzetben vannak ötletei. — Én mások jó ötleteit is megbecsülöm. Például azét, aki azt szorgalmazta, hogy szovjet vendégpedagógusokat foglalkoztathassunk. Nélkülük, túlzás nélkül állíthatom, nem tartanánk ott, ahol most. Meggyőződésem, hogy egy nyelvet valóban jól csak tiszta nyelvi környezetben lehet megtanulni. Ez az űt azonban nem járható. Marad a másik: hozzunk ide kollégákat, akik képesek felidézni azt a légkört, akik megteremthetik a hiteles számonkérés, feleltetés lehetőségét. Nem azt mondom, hogy a mi pedagógusaink gyengék, dehogy beszélnék — többek között