Budapest, 1984. (22. évfolyam)

10. szám október - Tóth Sándor: 1944 októbere előtt

1944 októbere előtt Az 1944. március 19-i megszállás után egy héten át folytatott tanácskozások eredményeként — a keleti arcvonalon egyre rosszabbodó helyzet és a magyar katonai vezetés készséges felajánlkozásá­nak hatására — Hitler elállt a magyar had­erő eredetileg tervezett lefegyverzésétől. Engedélyezte az 1. magyar hadsereg félbe­szakadt mozgósításának folytatását és fölvoaulását a Kárpátokba, avval a fela­dattal, hogy a hágón át indítson támadást a német „Észak-Ukrajna" és „Dél-Ukrajna" hadseregcsoport szovjet offen­zíva által megszakított összeköttetésének helyreállítására a Dnyeszter és a Kárpátok között. A hat gyaloghadosztályból, egy páncé­loshadosztályból és két hegyidandárból álló 1. hadsereg, több mint 240 ezer em­ber, 1944. április 17-én indított támadását jóval a cél előtt megállították a szovjet csapatok. A hónap végéig tartó ered­ménytelen próbálkozások után Lakatos Géza vezérezredes, hadseregparancsnok beszüntette a támadást. A hadsereg 15 ezer fős veszteséget szenvedett, s elveszett a páncéloshadosztály harckocsijainak 80 százaléka is. Július első feléig az arcvonalon vi­szonylagos nyugalom uralkodott, a ma­gyar csapatok állásokat építettek az elért terepszakaszon. Július 13-án érte el a Lvov irányában támadó szovjet erők csa­pása az 1. hadsereget. Ekkor már a közis­merten németbarát és titkos nyilas párttag Beregfy Károly vezérezredes volt a hadse­reg parancsnoka, aki a szovjet támadástól pánikba esett, és nem tudott úrrá lenni a helyzeten. A hadsereg VII. hadtestét ha­marosan a bekerítés veszélye fenyegette. A visszavonulás a fölkoncolással fenyege­tő parancsok, a katonákat fegyverrel megállítani próbáló tisztek sortüzei elle­nére fejvesztett menekülésbe csapott át. Csak a hónap végén sikerült a mintegy 35 ezer fős veszteséget szenvedett csapatok sorait rendezni a Kárpátokban, a Radnai­hágótól a Lupkovi-hágóig terjedő szaka­szon. Augusztus elején a hadsereget há­rom gyaloghadosztállyal erősítették meg, s élére a kormányzó dálnoki Miklós Béla vezérezredest nevezte ki. Az angol-amerikai csapatok szicíliai partraszállása után a magyar vezető kö­rök a Kárpátok védhetőségére alapozták katonapolitikájukat. A Kárpátokban évek óta épülő „Hunyadi-állásban" és „Árpád-vonalban" szándékoztak föltar­tóztatni mindaddig a szovjet hadsereget, amíg az ország általuk remélt angolszász megszállása be nem következik. E kon­cepció jegyében rendezkedett be védelem­re augusztus folyamán az 1. hadsereg. A 2. és 3. Ukrán Front augusztus 20-án Iasi-Kisinyov térségében megkezdett had­művelete gyökeresen új hadászati helyze­tet idézett elő a szovjet — német arcvonal déli szárnyán. A „Dél-Ukrajna" hadse­regcsoport megsemmisítő vereséget szen­vedett. Románia kivált a fasiszta blokk­ból, a szovjet hadsereg előtt megnyílt az út a Kárpát-medencébe és a Balkánra. Az új helyzetet Horthy felhasználta ugyan arra, hogy megszabaduljon a szá­mára már korábban terhessé vált Sztójay­kormánytól, és Lakatos Géza vezérezre­dest bízta meg az új kormány megalakítá­sával. A Lakatos-kabinet azonban a sza­kítás előkészítése helyett mindjobban be­lebonyolódott a háborúba. Szeptember 5-én az észak-erdélyi IX. hadtestből szerve­zett 2. hadsereg (hét gyaloghadosztály, egy páncéloshadosztály, két pót-hegyi­dandár és egy határvadászdandár) dálno­ki Veress Lajos vezérezredes parancsnok­sága alatt támadást indított a Dél-Erdélyben 20 hadosztállyal állomásozó 1. román hadsereg ellen. Kezdeti sikerek után, harmadnapra, a támadás megakadt a Kis-Küküllő mentén és Torda térségé­ben, folytatását pedig kilátástalanná tette a szovjet csapatok közeledése. Ez utóbbi hatására Horthy belátta, hogy a fegyverszünet ügyében végre lép­nie kell. A szeptember 8-1 l-e között tar­tott tanácskozásokon azonban döntés he­lyett a katonai és politikai realitásoktól teljesen elrugaszkodott elgondolás alakult ki. E szerint, ha Magyarország fegyver­szünetre kényszerül, erről értesíti Német­országot; a magyar haderő nem fordul a Wehrmacht ellen, a német csapatok kivo­nulhatnak az országból, s óhajtották, hogy az ország megszállásában vegyenek részt angol csapatok is. A szeptember 4-i finn fegyverszüneti megállapodásra alapozó elgondolást, a kormány időközben tapasztalt megbízha­tatlansága miatt, a kormányzó legszű­kebb bizalmasaira és a fia vezetésével mű­ködő ún. „kiugrási irodára" támaszkod­va próbálta megvalósítani. Ilyen megbíza­tással repült a szövetséges csapatok főpa­rancsnokságának olaszországi főhadiszál­lására szeptember 20-án Náday István ve­zérezredes. Ekkorra fulladt kudarcba a IV. hadtest Arad-Lippa irányába szeptember 13-án indított támadása, mellyel a vezérkar le akarta zárni az Alföld bejáratát a szovjet csapatok előtt. A hadtestet a katonai ve­zetés 18-án öt gyalog- és egy páncélosha­dosztályból álló 3. hadsereggé szervezte át, Heszlényi József vezérezredes lett a parancsnok. Ezzel bevetette az arcvonal­ba a hadra fogható teljes magyar haderőt, melynek létszáma akkor meghaladta a 957 és fél ezer főt. A 3. hadsereget szeptember utolsó heté­ben a román-magyar határ mögé szorítot­ták vissza a 2. Ukrán Front 53. hadseregé­nek és 18. harckocsihadtestének csapatai, melyek szeptember 23-án Battonyánál léptek hazánk földjére. Másnap megkez­dődtek a harcok a határ mentén, melyek során felszabadult Nagylak és Elek, 26-án pedig Battonyával együtt az első magyar város, Makó. A háború elérte hazánknak az első vi­lágháború után rögzített határait. Ennek hatására szeptember 28-án Moszkvába is elindult a fegyverszüneti delegáció. Hor­thy azonban továbbra is csupán leválni akart Németország oldaláról; ellene for­dulni nem. Ennek megfelelő utasításokkal látta el a küldöttség vezetőjét, Faragho Gábor vezérezredest. Amíg ez okból a fegyverszüneti delegá­ció Moszkvában különféle irreális kérdé­sek fölvételével húzta az időt, a 2. Ukrán Front csapatai előkészültek a magyaror­szági felszabadító hadműveletek megvívá­sára. A szovjet főparancsnokság Debre­cen-Nyíregyháza-Csap irányában hatá­rozta meg a főcsapást, elvágandó az ellen­ség főerőinek visszavonulási útvonalait. A főcsapás mérésére Malinovszkij marsall frontparancsnok a 6. gárda-harcko­csihadsereget, Plijev tábornok lovas-gé­pesített csoportját, az 53. szovjet és az 1. román hadsereget jelölte ki. Jobb szár­nyon a csapatoknak Kolozsvár-Margitta-Nagykároly, bal szárnyon pedig Szeged irányába kellett támadniuk. A 2. Ukrán Fronttal szemben a 8. és 6. német, vala­mint a 2. és 3. magyar hadseregből álló „Dél" hadseregcsoport helyezkedett el. Friessner vezérezredes, a „Dél" hadse­regcsoport parancsnoka, szeptember vége óta, „Cigánybáró" fedőnéven olyan tá­madó vállalkozásra készült, amellyel a szovjet csapatokat akarta visszaszorítani a Dél-Kárpátok mögé. Még folyamatban volt a „Cigánybáró" vállalkozásra kije­lölt páncélos csapatok összpontosulása Debrecentől délre, mikor október 6-án reggel a kijelölt csapásmérő csoportosítás támadásával megkezdődött a 2. Ukrán Front debreceni hadművelete. A támadó erők gyorsan áttörték a 3. magyar hadsereg hevenyészett védelmét, s a Plijev-csoport harmadnapra kijutott Hajdúszoboszló-Nádudvar-Püspökla­dány-Karcag-Kisújszállás terepszakaszra, az 53. hadsereg és a román csapatok pedig Szeged-Csongrád között átkeltek a Ti­szán, s hídfőket foglaltak a folyó nyugati partján. A 3. magyar hadsereg csapatai 6-án visszavonulásba kezdtek, és a követ­kező napokban Szeged és Szolnok között megszállták a Tisza nyugati partját. Október 9-én Malinovszkij marsall a Plijev-csoport főerőit délkeletnek fordí­totta, hogy megsegítse a 6. gárda-harcko­csihadsereg Nagyvárad alatt elakadt tá­madását. A 6. német hadsereg erős páncé­los egységei a plijevisták oldalába mért csapásokkal igyekeztek megakadályozni a 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom