Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - A Budapest postája

Tóth Sándor budapesti olvasónk azt írja levelében: „Közeledik egy újabb nagy nemzeti ünnepünk, augusztus 20., országalapító királyunknak, Szent Istvánnak, az új kenyérnek és mai életünk rendjét, fejlődését biztosító szocialista alkotmányunknak az ünnepe. A megemlékezés mindig méltó keretek között történik, a felvonulások látványosak, a nap csúcspontja pedig kétségtelenül az esti tűzijáték. Szép ez és szükséges, örülünk, hogy nemes hagyományainkat ilyen áldozatok árán is — hiszen, ha meggondolom, sok pénzbe, sok benzinbe, olajba kerül az ilyesmi — ápoljuk. De mindig elszomorodom, ha az ünneplő, a látványosságra kíváncsi tömeg magatartását figyelem. Különösen a délelőtti nagyszabású vízi parádé után marad csatatér a Duna-parton. Szemét, papír, üres üvegek, emberi ürülék (kevés az illemhely) borítja a járdákat is. Ami talán még nagyobb baj — hiszen a szemetet össze lehet söpörni, el lehet takarítani, meg is teszik —, hogy az érdeklődők autói ilyenkor mintha a „ma mindent szabad" elvet vallanák, ráhajtanak a fűre, virágra, autóbuszok kerekei túrnak szét virágágyásokat, kis gyermekek tépik, törik az ágakat „legyezőnek" — szülői segítséggel. Ez a kár nem pótolható máról holnapra. Mikor tanulunk már meg végre kulturáltan, méltó módon ünnepelni?" Akkor, kedves Tóth Sándor, ha az egyén is megtanul kulturáltan viselkedni, ha mindannyiunkban kialakul az a belső fegyelem, mely a közösségi élet szabályaival harmonizálva biztosítja az egyéni szabadságot. Ha ez az intézmények kulturáltságával (tiszta illemhelyek, padok stb.) párosul, akkor talán javulni fog a helyzet. Egy neves sportolónk, világbajnokunk, verseny előtt eldobott egy almacsutkát az egyik skandináv államban. Fölszedették vele. Ettől mi még távol vagyunk, de az új rendeletek, a szabálysértési büntetés összegének a felemelése azt mutatják, kezd mindenkinek elege lenni a szórópisztollyal falat rondítókból, a virágágyat letaposókból, a garázdákból. A téma, ahogyan mondani szokták: örökzöld. : A ; > » i BUDAPEST I > < » 4 ; postája j • < l»l>llli»IIIIIH««»»l Sajnos. Bizonyára még visszatérünk rá. A levelet júliusban kaptuk meg, a nyomdai átfutás miatt azonban csak most foglalkozhattunk vele lapunkban. Közben elmúlt augusztus 20. Remélhetőleg az idén már nem sok szemét homályosította az ünnep fényességét. Hasonló okokból csak megkésve foglalkozhatunk a K. S. aláírású budapesti keltezésű levéllel. Már vége a nyárnak, de a fölvetett probléma sokakat érint. „Szkiffemmel a Szentendrei-sziget nagy-dunai oldalán kötöttem ki, ott az eperfa tövében, ahol mindig harminc év óta. Pár méterrel följebb egy nyárfán állt a „Kikötni tilos" tábla, mindig ügyeltem, hogy addig ne merészkedjem. Harminc év alatt nem is kifogásolta senki Duna-parti jelenlétemet. Azóta a tábla eltűnt, viszont megjelent az egyik forró, vasárnapi nap két őr, és elzavart, mondván, itt tilos tartózkodni, mert piszkítjuk a kutak környékét, és rontjuk a víz minőségét. Nem akartam kérdezni, hogy ez a néhány tucat napozó — kb. húsz csónak volt két kilométeres szakaszon — a víz igazi ellensége, vagy netán vannak nagyobb szennyező források is, hogy csak Vác nevét említsem, de azokat nem lehet elzavarni. Rettenetes ellentmondást látok itt. Egyik szánkkal hirdetjük, hogy mozogjunk, sportoljunk, szeressük a természetet, a másikkal ugyanezt megtiltjuk." Levélírónk erős érzelmi húrokat pendített meg szerkesztőségünk több természetbarát és evezős tagjában. Tapasztalatunk, hogy egyre kevesebb hely jut táborozásra, kóborlásra, túrára. A hivatalos táborhelyek zsúfoltak, ráadásul egyesek a sátruk köré még kötélből kerítést is húznak, jó darabot lefoglalva autójuknak, kutyájuknak, macskájuknak. Ezeken a helyeken zaj van, pihenni nemigen lehet, legföljebb sörözni. De aki saját karja erejével húz föl a Dunán, aki csendre vágyik, sőt, magányra, az bizony bajban van. Egyre kevesebb a test és a lélek üdülésére szolgáló hely. Az igazi természetjárók megtartják a szabályokat, nem piszkítanak, nem szemetelnek, példájuk nevel. De itt a másik fél érve: óvni kell a természetet, elsősorban a vizet. Egy neves osztrák író: Otto Basil írt a háború után egy rendkívül érdekes utópiát Wenn das der Führer wüßte (Ha ezt a Führer tudná) címmel. A könyv arról szól, mi lett volna, ha a német fasizmus győz. A befejezés a földrészek közötti atomháború rémlátomása. E sorok íróját azonban a több évtizeddel ezelőtt olvasott regény egy mondata ragadta meg legjobban, amely a rettenetességek közt maga volt a rettenet, s így hangzott: ,,... és jegyre adták az ivóvizet." És ma már majdnem ott tartunk. Nem véletlen tehát, hogy az élet alapját: a vizet minden módon és eszközzel védjük. Megértjük levélírónk bánatát, igazat is adunk neki. Véleményünk szerint jól össze lehet egyeztetni a Vízművek, a KÖJÁL és a természetjárók érdekeit, ha nem a tiltás, hanem az egymás segítése adja az alapot az érdekegyeztetéshez. A Duna-parton pedig felül kell vizsgálni a táborozásra kijelölt helyeket, nagyobb bizalommal és bőkezűbben gondoskodva az evezősökről. Megnyugtatásul: a tiltó tábla ismét a helyén, ott a nyárfán. Ötszáz egzotikus és hazai állatfaj, négyezer növényfaj és -fajta nyújt Önnek pihenést, örömöt, szórakozást, tanulást a Fővárosi Állat-és Növénykertben! A pénztár 18 órakor zár 32