Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - Dr. Buza Péter: Rossz szobrok városa?

Rossz szobrok városa? „A városvezetés és a kormányhatalom az utcákat is felöltöztette: szobrokkal tömte meg. Szinte gombamódra nőttek ki a pesti utcákon, tereken a szobrok, ne áltassuk magunkat: művészietlen és csúf szobrok, és hamarosan megszületett az új jelző: Budapest a rossz szobrok városa." Az idézet a Jövendő 1947. május 15-i számából való. Az írás szerzője: Lestyán Sándor, egy korábbi hasonló témájú cikkhez szól hozzá, summázva a közvéleménynek tulajdonított szentenciát. A számos várostörténeti munka népszerű, ihletett tollú alkotója ezúttal igazságosztásra vállalkozott. A lap egyébként 1947. április 17-én foglalkozott először a kérdéssel, s az ítélet már akkor megfogalmazódott. A körkérdésre válaszoló utcai járókelők és a szakértők véleménye összecseng. Bizonyára nem véletlenül. „József nádor szobrát szívesen ledönteném — mondja valaki, s hozzáteszi —, a Millenniumi Emlékműre is ráférne egy alapos nagytakarítás..." A történészprofesszor sem kevésbé határozott: „Én egy pillanatig sem haboznék, és az Országház-téri szörnyű 48-as emléket... minden szó nélkül elhordanám." Genthon István is szót kap: „A pesti szobrokkal szemben nagyon szigorú mértéket alkalmaznék. A Köröndön lévő négy alonzsparókás, eleinket ábrázoló szobrot sürgősen elvitetném. A plasztikailag értékes, de bánatosan vonagló Kossuthcsoportot sem kímélném... Egyáltalán ellensége vagyok annak a módszernek, hogy a szobrokon testi mivoltukban ábrázolják az alakokat. Szokjunk le arról — int bennünket a kitűnő műtörténész —, hogy a közéleti nagyságokat zsakettben vagy tábornoki uniformisban, testi fogyatékosságaik szem előtt tartásával faragjuk márványba, öntsük bronzba." Nos, ezekhez a véleményekhez csatlakozik Lestyán, de nemcsak sommás ítéletével, részletesen kifejtett álláspontjával is. Például a Millenniumi Emlékmű ügyében, mely, úgy látszik, a legtöbb indulatot váltotta ki, és sokáig botrányköve volt a formálódó új közízlésnek: „És — bár előre tudjuk, hogy ez a kérdés váltja majd ki a legnagyobb ellenkezést a maradiak táborában — megkockáztatjuk a kijelentést: a millenáris emlékmű helyén Szabadság emlékművet szeretnénk, olyan formán, hogy a magyar szabadságküzdelem halhatatlanjainak búcsújáró helye legyen!" „Az ostrom alatt — írja cikke bevezetőjében Lestyán — bizonyos reményekkel gondoltunk arra, hogy a bombázás elsodorja azokat az épületeket és szobrokat, melyek a város ábrázatát megcsúfolják, s ami miatt szégyenkeznünk kell. Sajnos, nem igy történt." A háború, persze, pusztított a városban, s jócskán estek áldozatul szobrok is, köztük például a Kálvin téri — azóta az Engels térre átköltöztetett — Ybl tervezte Danubius-kút vagy Kisfaludy Károly szobra a Múzeum-kertben. S néhányat a háború után távolítottak el, Tisza Istvánét, Werbőczyét, Andrássyét, az irredenta szobrokat, a Magyar Igazság Kútját, azokat az alkotásokat, amelyeknek politikai üzenetét nyilvánvalóan nem integrálhatta értékrendjében a megszülető új Magyarország. De a többi? Gellért püspök szobra vagy Béla király névtelen jegyzőjéé, vagy akár a négy alonzsparókás alak a Köröndön?... Groteszk az indulat. Majd négy évtized távlatából szemlélve a pálcát törő igyekezetet, tán több is mint groteszk. Van azonban ezeknek az írásoknak egy olyan vonulata, amelyet szerzőik bizonyára ma is vállalnának. A kérdés, amelyre választ fogalmaztak így hangzott: kinek állítana szobrot Budapesten? Érdekes lista, alkalmat kínál, hogy leltárt készítsünk, hogy elszámoljunk adósságainkkal. S hogy rábólintsunk a kívánságra: teljesült. Vagy fölszisszenjünk: azt már mégse! „Kinek állítana szobrot egy korszerű általános iskolás? Adynak és József Attilának, hangzik a határozott válasz." A névtelen munkás Marxnak emelne emlékművet, „aztán meg a híres filozófusoknak, mert ha ők kormányoznák a világot, minden másként lenne". A taxisofőr Gerő Ernőnek állítana szobrot. „Tudja, mi volt az tavaly kocsival átmenni a Ferenc József-hídon?... Az idén azonban már kész élvezet Budára járni." Szimonidesz Lajos történész Dózsa György és Stromfeld Aurél nevét említi, s egy emléktáblát kívánna Budára, annak a háznak a falára, melyben Táncsics és Kossuth raboskodott. Lestyán Sándor is Dózsa György szobrát hiányolja a városból, s nehezményezi, hogy nincs emlékműve a magyar jakobinusoknak, nincs szobra Pesten Táncsics Mihálynak, Adynak, Bartóknak, József Attilának. „Feltétlen emlékmű-megörökítést kíván — írja — a magyar partizánmozgalom, s gondolni kell Szabó Ervinre, vagy visszatérve a régebbi múltra, Reményi Edére is..." „Az ostromnak is kellene szobrot csinálni — mondja a kisdiák — az lehetne rajta, amint az oroszok éppen bunyózzák a németeket." S barátja buzgón helyesel, hozzátéve a kívánságlistához: „A Leninnek, a Sztálinnak meg a Rooseveltnek is kellene egyet állítani." S az újságíró kérdésére, aki azt firtatja: tudod-e, ki volt Roosevelt, a gyerek rávágja a választ: „Persze, hogy tudom. Egy amerikai elnök, aki feltalálta az atombombát..." 1947. Budapest. Romok és szobrok. És emberek. DR. BUZA PÉTER 23 A ledöntött Werbőczi-szobor. Jövendő, 1947. május 15. GADÁNY1 GYÖRGYreprodukciója