Budapest, 1984. (22. évfolyam)
9. szám szeptember - Maiina János: Mecénás nélkül
Mecénás nélkül Beszélgetés a Budapesti Vonósok vezetőivel A Budapesti Vonósok 1977-ben alakult, művészeti vezetője Botvay Károly, karmestere Soós András. Egyik próbájuk után felkerestem a zenekart a Zichy-kastélyban, ahol — az együttes tagjainak jelenlétében — Botvay Károly és Soós András válaszolt kérdéseimre. — Hogyan kezdődött? Botvay Károly: Volt egy zeneakadémistákból álló baráti társaság, amelynek a tagjai 1977-ben úgy döntöttek, hogy alakítanak egy kis kamarazenekart a maguk örömére. Együttesük a Vivaldi Kamarazenekar nevet kapta. Pár hónap gyakorlás után azzal kerestek meg engem az Erkel Színházban, hogy nem segítenék-e nekik. Azóta tart a kapcsolatunk. Közben, persze, az akkori hallgatók közül sokan végeztek, és vezető budapesti zenekarokhoz kerületek. Csoportunkban ma már ők vannak többségben. Az első hangversenyeket különböző iparitanuló-otthonokban és kollégiumokban adtuk, de 1978-ban már külföldön is hangversenyeztünk. A Jeunesses Musicales (amelynek a kollégiumi fellépéseket is köszönhettük) és az Állami Ifjúsági Bizottság szervezésében és anyagi támogatásával Bécsben részt vettünk a Jugend und Musik in Wien elnevezésű ifjúsági zenei fesztiválon. Sajnos, nem volt teljesen zavartalan az örömünk. Először is, pénzhiányra hivatkozva, nem küldték ki az egész együttest. Odakint azután megtudtuk, hogy vendéglátóink több embert vártak, kérdezték, mit csináljanak a megmaradt pénzzel. Az is kiderült, hogy sajnálatos adminisztrációs tévedés folytán elfelejtettek minket benevezni a versenyre, így nem indulhattunk. De még azoknak a zeneműveknek a postára adott kottája sem jutott el hozzánk, amelyeket közösen kellett volna játszanunk. A világ minden tájáról összegyűlt több mint 1200 muzsikus közül mindenkinek volt kottája, kivéve a magyar résztvevőket, a Vivaldi és a Corelli kamarazenekart. Bécsben a Rathaus épületében koncerteztünk, meg volt egy szabadtéri hangversenyünk is. Az utóbbin megkeresett minket egy impresszárió, mondván, tetszik a zenénk. Ennek a találkozásnak köszönhető, hogy 1980-ban is szerepelhettünk Bécsben, mikor is egy fiatal osztrák zeneszerző hegedűversenyét mutattuk be — önálló est keretében — a Konzerthaus Schubert-termében. Közben én külföldön néhány megsemmisítő kritikát olvastam egy bizonyos Vivaldi Kamarazenekarról. Kiderült, hogy nem rólunk íródtak a rosszabbnál rosszabb kritikák. Rögtön beláttuk, hogy ezzel a névvel nem szerepelhetünk többé, ezért a belgrádi verseny előtt átkereszteltük a zenekart. — A belgrádi verseny az itthoni pályátoknak is lökést adott... Valaki közbeszól: — De nem a várt mértékben. Mindenesetre a legjobbkor jött, hiszen közben mi — az alapítók — elvégeztük a főiskolát, s így bizonyos fokig elvesztettük a létalapot. Ekkor kezdtünk hivatásos igénnyel együtt dolgozni, amihez persze hozzájárult az is, hogy éppen a belgrádi szereplés előtt, 1982 májusában lépett be Soós András is az együttesbe. — Addig tehát karmester nélkül játszottatok? — Igen. Addig lényegében csak házimuzsikálás folyt. De most már úgy gondoltuk, hogy érdemes együtt maradni. Sajnos, a főiskola sem kényezte-Botvay Károly tett el bennünket: nem volt sok lehetőség kamarazenélésre. — Mármost melyik volt az elsődleges? A gyakorlás igénye hozta magával András meghívását, vagy ellenkezőleg, az ő megjelenése adott az együttesnek új lendületet? Soós András: — Nem hoztam én semmiféle lendületet. Annyi történt csak, hogy egy csellóversennyel kapcsolatban óhatatlanul is felmerült, hogy vezényelni kellene. Ugyanis Haydn D-dur csellóversenyét el kellett játszania a (fúvósokkal kibővített) zenekarnak egy diplomahangversenyen . B. K.: Emellett a belgrádi versenyen kötelező számként szerepelt egy jugoszláv kortárs zenei mű, Stanko Horvát Perpetum mobileja, s ennek megtanulásához ugyancsak nagy szükség volt Andrásra. — S úgy találtátok, hogy ez a szereposztás hosszabb távon is beválik? B. K.: Pontosan. S. A.: Természetesen vannak olyan darabok, melyeket elő lehetne adni karmester nélkül is. Vivaldi Négy évszakját például vezénylés nélkül játsszuk. B. K.: Belgrádban nagyon erős volt a mezőny. A mi második díjunk tehát rangot jelent. Nem csupán a verseny első helyezettje, de az általunk megelőzött egyik-másik zenekar is — például a lengyelek — igen magas színvonalat képviselt. Kár, hogy a versenyszabályok szerint az első díjat nem lehet megosztani. Ha lehetett volna, akkor azt hiszem... S. A.: Furcsa helyzet alakult ki: az első díjast elhalmozták jó néhány koncerttel az öt világrészen, a második díjtól lefelé az impresszáriók szóba sem álltak a zenekarokkal. Más szereplési lehetőség után kellett néznünk. Mivel kínálkoztak a diplomahangversenyek, az egész telet és tavaszt végig koncerteztük. Remek iskola volt. Még valamit Belgrádról. Azért tudtunk egyáltalán elmenni a versenyre (és azért tudtunk jól szerepelni), mert előtte — amikor szerencsére mindenkinek nyári szünete volt — két hétig reggeltőlestig gyakoroltunk. Egy hetet Egerben, egy hetet Kaposváron próbáltunk. Olyan volt az egész, mint egy edzőtábor. Egyébként a múlt nyáron meg Fertődön voltunk, mindenki föláldozta az utolsó két hetet a nyári szünetből. B. K.: Sajnos, a belgrádi verseny óta sincs megoldva az együttes foglalkoztatása. Még a koncertek számát sem tudjuk garantálni. Szinte mindennek magunknak kell utánajárni. Más szóval, koncertről koncertre él a társaság. És ez gyakran válaszút elé állítja a fiatalokat, hogy keressenek is valamit, vagy teljesen ingyen végezzék ezt az áldozatos munkát. Egyáltalán nem vehetjük rossz néven, hogy három tagunk, miután lehetőségük volt rá, Milanóba szerződött. — És a Filharmónia? B. K.: A Filharmóniában próbát játszott az együttes. Megkaptuk a kategóriánkat; ezt azóta valamivel föl is emelték. És számításba vettek a szerepeltetendő együttesek között, de ez természetesen nem jelent semmilyen kötelezettséget. — Vidéki ifjúsági hangversenyek? B. K.: Sajnos, ilyenre sem kértek még föl bennünket. Az őszi szezonban három filharmóniai szereplésünk volt, köztük a Zeneakadémia kistermében megtartott első „igazi" budapesti önálló estünk. Tavaszszal pedig két koncertet biztosított a Filharmónia. S. A.: Ezenkívül többször szerepeltünk a rádióban. B. K.: A közelmúlt eseményei közül kimaradt még a minapi koncert az Olasz Intézetben; a nagyrészt olasz programba azért betettünk egy Mozart- és egy Járdányi-darabot is. Ne felejtsük el megemlíteni azt se, hogy mennyire hálásak vagyunk a Zichy-kastélynak és a Fürst Sándor utcai zeneiskolának, amiért náluk ingyen próbálhatunk. Mindössze évi egy-két koncerttel „fizetünk", amivel természetesen ugyancsak mi járunk jól, hiszen minden egyes hangversenynek megvannak a tanulságai. — Kik voltak a mestereitek? 14