Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - A bodyBéla — Takács Mária — Gáti István: Találkozások az operával

bérletünk, és ezalatt sok nagy művészt láttam. Máig Székely Mihály él legtisztábban emlékezetemben, meg Melis és Gyurkovics. Érdekes, az Operaházba viszonylag későn jutottam el, már gimnazista voltam, ha jól emlékszem, a Tannhäusert láttam. Akkor még nem köszöntem úgy az épületnek, hogy — kezét csókolom. Márk Tivadar mondta egyszer, hogy ő is így tanulta idősebb kollégáitól. Ez az épület annyi mindent megélt, gyakran volt a szó szoros értelmében otthona a művészeknek, hogy valóban megérdemli az idős hölgyeknek kijáró üdvözlést. A Színház — magunk közt csak így hívjuk. Bemegyek a Színházba. Számunkra nemcsak a színpadot és a nézőteret jelenti ez a szó, benne van a próbaszobák, gyakorlóhelyiségek egész sora, irodák, titkárság, öltözők. Életünk része. — Tűz van a színpadon! Néhány évvel ezelőtt ez a kétségbeejtő mondat döbbentett meg bennünket, akik benn voltunk az épületben. Éppen egy próbáról jöttem, amikor én is meghallottam. Nem akartam elhinni. Leszaladtam a nézőtérre, szörnyű látvány fogadott: égett a színpad! Tűzoltók és civilek oltották. Minket — akik önkéntelenül is nekiláttunk menteni a menthetőt, vittük a színpadon levő székeket hátra, a nézőtérre — egy határozott hang az épület elhagyására szólított föl. Engedelmeskedtünk, mert tudtuk, hogy már avatott kezekbe került az oltás. Amikor később visszamentem, akkor éreztem meg, mennyire fontos számomra ez az épület. Nem olyan, mint az otthon, de több, mint munkahely. Az elmondhatatlant, a lélek apró rezdülését próbáljuk megjeleníteni, mások számára élvezetté tenni. És ehhez nyújt segítséget a színház. Nehéz szavakba foglalni azt a lebegő érzést, ami falai között fogva tart. 1971 novemberében énekeltem először ezeken a deszkákon. Azt hiszem, annyira izgultam, hogy észre sem vettem, milyen fontos pillanat ez az életemben. Bizet Carmenjének Zuniga hadnagyát énekeltem, katonához nem méltó, remegő térdekkel. Ezután sok-sok szerep és előadás következett. A legkülönbözőbb szerzőktől és stílusokban. Mindmáig Mozart jelenti számomra az igazi zenét, az igazi operát. Összes nagy operájában (kivéve a Szöktetést) énekelhettem valamilyen szerepet. Este, ha fellépek, bizony, az egész nap a felkészülés kettős érzelmében telik. Izgalom és nehezen szavakba önthető kellemes bizsergés tölti el a lelkemet. Ilyenkor, ha egy már régebben játszott darabról van szó, sokat memorizálok, szinte egész nap automatikusan megy bennem a „lemez". Ha mód van rá, mást nem is próbálok. Szóval, este bemegyek a színázba. Öltöztetők, gondterhelt vagy vidám kollégák fogadnak, persze, megbeszéljük a legizgalmasabb híreket. Közben lassan átöltözöm, utána bemegyek a sminkszobába, és szinte észre sem veszem, Figaró, Amonasro, Papageno lettem. Körülbelül ilyenkor hangzik el a fél hetet jelző ügyelői dörgedelem, aminek nemcsak időmeghatározó szerepe van, hanem azt is jelenti, hogy aki eddig nincs a színházban, azt jelenteni kell. Fél óra alatt lehet keresni másik szereplőt. Átgondolom a darab nehezebb részeit, bemegyek a színpadra, körbejárom, nehogy előadás közben derüljön ki, hogy például nem nyilik vagy záródik jól egy ajtó, vagy egy lépcső kimozdult a helyéről. Háromnegyed hétkor már szeretnék egy kicsit magamra maradni, de ez lehetetlen egy ekkora nagyüzemben. Néhány perccel az előadás előtt a karmester is felölti elegáns frakkját. Még pár dolgot megbeszélünk, aztán fölhangzik az ügyelő figyelmeztetése. Ezek a legizgalmasabb pillanatok. Ismét a kettős érzés: vagy átkozom magam, hogy mért nem választottam magamnak kevésbé idegölő foglalkozást, vagy örömmel indulok a színpadra. Elkezdődött. Gyakran már az első pillanatokban kiderül, milyen lesz az aznapi hangulat. Apró rezzenések is elárulják a közönség hangulatát. Nincs két egyforma előadás, és nincs két egyforma közönség. Ebből a változatosságból születik az izgalmas társasjáték. Gyakran előfordul, úgy érezzük, nem sikerült aznap valami fényesen az előadás, utána kiderül, „kifelé" nagyon is jó volt. Hát ilyen bizonytalan talajon kell megvetni a lábunkat. Ezután jön a nap legkellemesebb része. (Ha jól sikerült az alakítás.) Ilyen lehetett a teremtés fáradsága. Lemosakszom, átöltözöm, és indulok egyedül hazafelé. Minden tagomban benne van az egész este izgalma, fizikai fáradtsága, de mindenek felett a csendes, szelíd öröm. Ezért a pillanatért érdemes énekelni. AKözépületépítő Vállalat, az Operaház felújításának generálkivitelezője, 1981. szeptember 1-én kezdte meg a munkát. A befejezési határidőt, helyesebben az újramegnyitás időpontját 1984. szeptember 27-ére, az Operaház megnyitásának 100. évfordulójára ígérték az építők. E helyütt arra vállalkozhatunk csak, hogy előzetesen — július közepén, az utolsó simítások idején — röviden szóljunk az összetettségében és méreteiben egyaránt rendkívüli felújítási munka egy-egy területéről. Az épület műszakitechnikai újdonságaira gondolunk leginkább, de sok érdekességet „takarnak" a műemléki helyreállítási munkák is. Hallatlan energia és temérdek pénz (1,3 milliárd forintba került az újjáépítés) kellett ahhoz, hogy a látogató olyannak lássa az Operaházat, mint amilyen régen volt. Persze szebbnek, fényesebbnek és korszerűbbnek. — A rekonstrukció lelke tulajdonképpen a színpad — mondja Vermessy Sándor mérnök, aki építésvezető-helyettesként az épületgépészeti munkálatokat fogta össze. — A megnyitás idején — 1884-ben — az Operaház színpadgépezete igen korszerű létesítmény volt. A tűzbiztos süllyesztő és emelő berendezést az olasz Asphaleia cég szállította. Ez volt az első, vizeshidraulikával működő színpadgépezet Európában, tehát ipartörténeti érdekesség. A szerkezet nyolcvan éven keresztül kifogástalanul működött, alkatrészei azonban elkoptak, elöregedtek, s nem volt mód pótolni az egyedi darabokat. A felső színpad acél tartószerkezete elfáradt, életveszélyessé vált, és ez volt az alapvető oka az Operaház bezárásának. — A felújítás során kicseréltünk valamennyi gépészeti egységet. Az új színpadgépezet elektromechanikus elven működik, tehát elektromotor meghajtással és mechanikus áttétellel. Igyekeztünk a régihez hasonlóan kialakítani az alsó színpadot. Megmaradt a hat „süllyedő utca". Egy-egy utca három süllyesztőből áll. A két szélső alapterülete 3x3 méter, és 3,15 méter magasra emelkedhet, a közbülső pedig 12x3 méter alapterületű, és az előbbihez hasonlóan emelkedik, de süllyed is. A süllyedő pódiumok felső lapja 10°-os szögben a nézőtér felé dönthető, vagyis ferde színpadot lehet létrehozni, ami tömegjeleneteknél nagyobb rálátást biztosít. Új eleme az alsó színpadi gépezetnek a 12x12 méteres színpadkocsi, amelybe egy 11 méter átmérőjű forgószínpad van beépítve. A kocsi a színfalak mögül gördülhet előre — a kívánt mértékben és gyorsasággal, teljesen zajtalanul — egészen a vasfüggönyig. A forgószínpadot NDK-beli cég szállította. — Az alsó színpadhoz kapcsolódnak azok az új gépészeti berendezések, amelyek jelentősen megkönnyítik a műszaki személyzet munkáját. Elsősorban a díszletezőkét, akik eddig egy rövid, meredek rámpán hordták fel a nehéz díszleteket a színpadra. Sóhajok hídjának is nevezték ezt a rámpát. Az utcaszintről most gépi mozgatással jut a díszlet a raktárakba és a színpadra is. Építettünk ugyanis két díszletfelvonót, díszletek szállítására szolgál a hátsó színpadi vasfüggöny mö-12 Utolsó simítások a megnyitás előtt