Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - A bodyBéla — Takács Mária — Gáti István: Találkozások az operával

Találkozások az operával ABODY BELA Volt az országban egy abszolút botfülű siheder, Abody Bélának hívták. Ha bármiféle muzsika megszólalt, bárgyú, átszellemült hangon felvonított. Apám szavával élve, mint egy kivert tinó — ez a Himnusz! De lássuk első látogatásomat az Andrássy úti palotában. Apám nagyrangú tudós volt, s ha nem is módos handlé vagy bolgárkertész, volt mit aprítania a tejbe. Anyámmal a földszint jobb kettes páholy két székét birtokolták, ha emlékezetem nem csal tőrbe. Egyikük — lehet, hogy a másikuk — megbetegedett, helyére én mentem, a Háry Jánosra. Örültem? Mérsékelten. Engedelmes gyerek voltam. Fogtam magam, és mentem az Operába. Emlékszem, nem taxin, a 1- es buszon. S akkor jött a varázslat. Egy új anyanyelv. Üzenet. Közlés. A Háry János. (Rá harmincnegyven esztendővel merészkedtem megírni, hogy rossz operának tartom a Háryt. Azt hiszem, elsőnek közöltem éretlen, de heves és őszinte véleményemet.) Az első élmény szédítő volt. Miért? Csak. Egy új anyanyelv szólalt meg, túlvilági üzenet. Csak szaporíthatnám a frázisokat — ami nincs kedvem ellenére —, de ezek most költői lélekké magasztosultak. Palló Imre, Sebők Sári, Nagy Izabella, Gere Lola. Laurisin Lajos, hát még Maleczky Oszkár! Egy-két hónapja derűs társasjátékot játszottunk egy műsorsorozatunk szünetében Vitray Tamással, édes kettesben; ő finomabban, visszafogottabban, én tombolva, üvöltve, mint szoktam. Kiderült, két ember van széles e hazában, aki csecsemőkora óta operába jár. Teljes szereposztásokat vágtunk egymás fejéhez a negyvenes évektől. Szomolányi! — vágta fejemhez Tamás élete első Faustjának Branderjét. Laczó! — ordítottam első Manricómat, ki első Arnoldom és Don Josém is volt. Palló volt Valentin — jegyezte meg Vitray. Ulrica Basilides (Bazi néni) — mondám nosztalgikusán. Vitray volt a pontosabb, én a bőségesebb. Még a felszabadulás előtti utolsó Teli Vilmosra is emlékeztem: Laczó, Kóréh, Palló, Fodor, Hámori, Budanovits, Warga, Komáromy, Király, Nagypál, Horányi Karola — s emlékszem az elsőre, amit 1945 júniusában látnom-hallanom megadatott: Halmos, Rigó Magda, Jámbor, Palánkay, Kálmán Oszkár, Fodor János hangja szólt. S Faglioni vezényelt. De másféle örömök is puffasztották legendás gyermekkoromat. Például: Guszti néni. Jobban mondva, Auguszta főhercegasszony. Ő mindig a bal proszcénium páholyban domborodott. Kimérten tapsolt — nem tagadható, hogy nagy operaértő volt. Kivált Pataky Kálmánt kedvelte, ki a lánya körül legyeskedett. Szünetben töltöttkáposztát fogyasztott piros, rotyogó lábosból. Újabb közjáték: a Gellértben is jól mutatott agg komornája élén, s tiszteletére — már mint az övére — megindult a hullám, soron kívül. Fia viszont szendén hülye férfiú volt, költő, feltaláló és stratéga — Colombus, a vízidráma alkotója — idézet: „falamon lóg egy kép, szeretlek én mindenképp" — nagyszámú és viszonylag tűrhető küllemű, segítőkész gyermekei közepette ismertem meg. Nem kis botrányt kavart a primadonna assolutának kinevezett Ottrubay (becenevén Otrombay) Melinda, amikor egyszer tánc közben elvesztette a melltartóját. A műre nem emlékszem már, de finom, hívogató keblére, márványszínű domborulatára igen jól. Utóbb a nagy miraculum, az opera természetesebbé csillapodott. Csúnyább lett, szerényebb? Kötve hiszem: miért rútabb a táj, mint a róla alkotott festmény? Megszoktam, hogy az opera anyanyelv, táplálkoztam vele, mint a napi kötelező kalóriával s annak tarka ízeivel. Lássuk csak a sort: Háry, Trubadur, Álarcosbál (Pataky, Németh Mária, Basilides), Sevillai (Pataky), Carmen, Bolygó hollandi (Maria Müller, Székely, Losonczy) Teli Vilmos. Vérkeringésemet hars, agybizsergető, idegtépő zene nógatta, nem tudtam kikapcsolódni áramköréből. Szükségletemmé vált. Kellett. Csakhamar megint Apám lépett egyet. A Jézuska jó minőségű lemezjátszóval ajándékozott meg. S hozzá négy lemezzel; kiválasztásom apám finom demokratizmusát jellemezte, szabad választásom lehetőségét. A levéláriát, az asszony ingatagot, a Faust cavatináját és a Bohémélet tenoráriáját kaptam Giglivel. A Mondscheinszonátát Backhausszal és Liszt második magyar rapszódiáját. Mindegyiket szerettem, máig, azért a kissé puha hangú, feminin, de orfeuszi varázslatú, poéta natus et doctus Gigli terelt és fokozott. Aztán újabb lemezek vásárlásába kezdtem, természetesen nem külön pénzből, hanem havi járandóságomból, két diák zsebéből, akiket latinból korrepetáltam; ezt Apám a magam pénzének tekintette. E lemezek teljes regiszterére már nem emlékszem — vajon miért? —, holott tizenkéttizenhárom éves voltam, emlékezhetnék, mint afféle otthon, az iskolában s kerületben kinevezett csodagyerek. (Csak később váltam a szokott pimasszá. S maradtam is máig. Úriember módosít a világnézetén, de szokásain soha.) Székely kabátáriája, Jámbor bordala, Járay Sicilianája, Rosier Kalafja, Németh Mária Turandotja, Lendvay Andor René áriája. Lorenz és Zimmermann Schmiedeliedje és Schöffler egy kínosan punktírozott Bajazzók-prológja jut az eszembe, nem is olyan kevés. E lemezek az ostrom alatt egytől egyig elpusztultak. Még tartott a lövöldözés — vagy már nem? április lehetett —, amikor szovjet katonáktól csereberélt holmikkal tovább feketézve, némi pénzhez jutva, elkezdtem gyűjteményem újjáépítését, egy másik Lendvaival, a szegény Rigolettóval és Karl Schmidt Walter René áriájával és Rigoletto monológjával. Akkor még nem MEZEY BÉLA felvétele 10