Budapest, 1984. (22. évfolyam)

9. szám szeptember - Kertész Péter: Változatosabb lakástervezés

Változatosabb lakástervezés „Komló legsűrűbben lakott területei a kökönyösi, kenderföldi és szilvási új lakótelep. Stílusukról nincs mit mondanunk, aki kíváncsi volna rájuk, nem kell leutazzon Komlóra, elég, ha megnézi az ugyanazon évben épült pesti, dunaújvárosi vagy akár a kijevi, bukaresti lakótelepet, megoldásaikban nem jobbak és nem roszszabbak azoknál, legföljebb a környező táj emeli az összképet." Moldova György írja ezt 1971-ben megjelent Tisztelet Komlónak című szociográfiájában, s a mondanivalója szempontjából talán mellékes észrevétel tulajdonképpen modellálja lakóház-tömegtermelésünk sokéves gyakorlatát. Hasábokat megtöltő polémiák, kabarétréfák támadták, cikizték monoton következetességgel az építőipar beskatulyázottságát, a kocka alakú, tízemeletes, falunyi lélekszámú házóriásokat, tagolatlan homlokzatú sávházak sivárságát, egyhangúságát, ahol már kissé illumináltan is kunszt hazatalálni. Cáfolatlan hírek terjengtek, hogy harmadrendű építészek vállalkoznak csak lakótelepek tervezésére, miután a jobbak ilyen feltételek mellett erre nem hajlandók, kivált olyan áron, hogy majdani munkájuk nyomán értékes, a városképet korábban meghatározó épületek essenek a szanálás áldozatául. Évtizedeken át folyt az érvek és ellenérvek egyetlen vércseppet sem fakasztó bajvívása, mint afféle lomha vidéki cirkuszi attrakció, s ezenközben — ahogy mondani szokás — gomba módra nőttek ki a földből újabb és újabb, de elődeiktől alig különböző lakótelepek. A számok bűvöletében éltünk, mint az egyszeri munkás a mérnök úr által tartott termelési értekezleten. Azzal a különbséggel, hogy tudtuk, mit takar az a bizonyos átlag, az 53 négyzetméter. Jómagam láttam nem egy olyan ünnepi tudósítást a televízióban, amely ország-világ tudtára adta, hogy a nyolcgyermekes Kovács család milyen találékonyan rendezkedett be a tanács által kiutalt két és fél szobás lakásban. Nagyjában-egészében az ő „alkalmazkodásuk" jellemezte legtöbb honfoglaló polgártársunkat, mivel a lakásokat nem hozzájuk alakították, hanem ők maguk kényszerültek ugyanúgy elboldogulni, szinte már számbavehetetlen kompromisszummal, a kiutalt vagy megvásárolt lakásban. Mégsem lehet kategorikusan kijelenteni, hogy kizárólag a mennyiségi szemlélet érvényesült a lakásépítésben a minőség rovására. Jóllehet, egy kézen meg lehet számolni, hogy bármelyik lakótelepen hány olyan lakás van, ahol egyetlen szobában sem alszik senki, s ahol megágyazás után is fogadni lehet a váratlanul betoppanó vendéget. Vagy ahol, uram bocsá', a gyerek egyszerre meghívhatja a születésnapjára valamennyi pajtását. Az egy kaptafára készült konyhák — tisztelet a szerény, nem jellemző kivételnek — a lakások alapterületétől, népességétől függetlenül azonos méretűek: a kétszobásban, a két szoba fél szobásban és a két szoba, két fél szobásban egyaránt. A fürdőszobák dettó. Két fürdőszobás lakásról csak Csurka István egyik, szívszomorítóan szép elbeszélésében olvashattunk. Ebben a tehetős, öreg utcaseprő néni a kocsmában próbálja magához édesgetni híd alatt alvó férfi kollégáját, aki a macerát csak azért tűri el, hogy pénzt kunyerálhasson további hoszszúlépésekre az öreglánytól. Az azonban nem csügged, újra és újra előhozakodik ajánlatával, hogy költözködjön csak hozzá, hiszen neki fürdőszobás lakása van. S akkor az életformájával elégedett üregúr, nyilván időhúzási szándékkal, azt kérdezi tőle: aztán hány fürdőszobás lakása van? Mintha csak azt érezné, hogy ez az urizálás csimborasszója. Ma ebben lubickolok, másnap meg amabban. Pedig már egy öttagú család is görög tragédiákra emlékeztető drámákat él át nap mint nap a reggeli fürdőszobahasználat kapcsán. Kivált, ha a WC-t is oda tervezték. De hát — szokás okkal mondani — a felszabadulás előtt ennyi és ennyi vagonlakó élt Budapesten, ott volt az Auguszta Kórházból kialakított szükséglakótelep, a Ceglédi úti nyomortelep, ahova szobánként két-két családot is beköltöztettek. Ahogy a Bihari úton vagy a Hős utcában és a ferencvárosi „négerfaluban" is tették. S akkor még nem említődtek a bódévárosok, a pokrócból, kátránypapírból, deszkából eszkábált kalyibák s a hajléktalanok barlangokban, elhagyott téglagyárak kemencéiben „önkényesen" birtokba vett szálláshelyei. És hát a háború, mely után az épületállománynak csak 14 százaléka maradt épen. Nyilvánvaló, hogy a mai helyzet megítélésénél nem lehet megfeledkezni a számba vett örökségről, amelynek ismeretében még a legellenzékibb ellenzéki is ki merné talán jelenteni, hogy az elmúlt negyedszázad, amely lényegében magában foglalja a telepszerű lakásépítés eddigi históriáját, „minden tekintetben az eddigi legprogresszívabb korszaka a fővárosnak". 1960-ban Budapesten 546 ezer lakás szerepelt a nyilvántartásban, pedig ekkor már az igények megközelítették a 900 ezret. Ugyanakkor a meglévő lakásállomány 60 százaléka egyszobás, zömmel komfort nélküli, s csupán a lakások 9 százaléka volt három- vagy több szobás. A lakások fele nem volt csatornázva, s mindössze 3 százalékukban működött központi fűtés. S most nézzük az 1983-as egyenleget. A lakásszám kereken 780 ezer. Ezeknek 80 százaléka komfortos, 60 százaléka két-vagy több szobás, s egy-egy lakószobában átlagosan 1,4 lakos él. El lehet fogadni a főváros vezetőinek azt az érvelését, hogy az általános igények döntően kielégültek: „a lakóhelyiségek szárazak, levegősek, jól napozottak, fűthetők, szellőztethetők, jól világíthatok, tisztíthatók stb." Ahogy az sem vitatható, hogy a házgyárak jóvoltából felépült 300 ezer új lakás — fél Budapest! —, s a csereberék révén több mint egymillióan költözhettek új vagy korszerűbb lakásba. Akkor meg mi a baj? Mert baj az van változatlanul. Mindenekelőtt az, hogy jó néhány honfitársunk feje felől hiányzik a fedél. Ha csak azt nézzük, hogy a lakásigények legutóbbi 4 Kaszásdűlő. Utcarészlet üzletekkel