Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Kelecsényi László: Esti Kornél a Lumumba utcában

Várkonyi Zoltán szobra a filmgyár udvarán. Fekete Tamás alkotása mot a rendező művészi arculatán. Valószínűleg már fiatalon tudta: amit ő szeretne elmondani a világról, az egyik napról a másikra nem veszíti el érvényességét. Az ötvenes években készített filmjei amolyan kitérők: rendezett paraszti tárgyú vígjátékot (Hintón járó szerelem), aztán meg neorealista hangvételű nagyvárosi történetet forgatott (A tettes ismeretlen). Mindegyiket jól. S mellesleg neki köszönhetjük filmtörténetünk egyik legköltőibb alkotását: az Akiket a pacsirta elkísér szép szerelmi történetet. Talán már ekkor is a nagy erőpróba és kihívás tartotta igézetében — Kosztolányi, akinek később leghívebb tolmácsolója, filmre álmodója lett. Tőle kaptuk a Pacsirta és az Aranysárkány moziélményét és a megrázó novellák megelevenedését a filmvásznon (Színes tintákról álmodom). S nem feledkezhetünk meg másik nagy klasszikusunk, Móricz Zsigmond Árvácskájának általa rendezett döbbenetes erejű filmdrámájáról sem. Ranódy László életműve nélkül sokkal kevesebb érvünk lenne abban a vitában, amely a klasszikus irodalom egyenértékű megfilmesítéséről folyik. Szinte mindig nemes irodalmi mű nyomán forgatta filmjeit. Azt tartotta ugyanis, hogy amíg eredeti regényeket, novellákat talál gondolatainak kifejezéséshez, addig csak átdolgozóként nyúl az írótollhoz. Különös képességének köszönhető, hogy kamerája nyomán öntörvényű filmművészeti értékként született újjá a maradandó irodalmi élmény. Mindenekelőtt Kosztolányi felidézésében volt utolérhetetlen. Tökéletesen ismerte hangulatait, minden finom, apró rezdülését képes volt elénk varázsolni. Magát a költőt is megidézte a Pacsirta Ijjas Miklósában, Latinovits segítségével, Kosztolányi eredeti nyakkendőjével. Talán a közös szülőföld magyarázza a tökéletes beleélést. A zombori születésű Ranódy könnyen átérezte a néhány kilométerrel odébb s egy emberöltővel korábban született szabadkai Kosztolányi élményvilágát. Néhány évvel ezelőtt magamban azonosítottam őt Esti Kornéllal. Borús, őszutói nap volt. Egy új magyar film vidéki díszbemutatóján vettünk részt. A véletlen úgy hozta, hogy az ilyenkor szokásos reprezentatív kérdezősködés és kortyolgatás után csak mi ketten indultunk vissza Budapestre. Későre járt, átláthatatlan köd telepedett a vidékre. Úgy ültünk a filmgyári taxiban, mintha kilométerekkel a föld felett lebegnénk. Valószínűtlen utazás volt. Nem tudtuk, mikor érünk a végére. A kocsi lépésben haladva, hosszú órák alatt tette meg az alig száz kilométeres utat. Az ilyen helyzetek fölöttébb alkalmasak az elmélyült beszélgetésre, az őszinte kitárulkozásra. Ő ekkor már túl volt beteg szíve első figyelmeztetésén, de ugyanúgy filmtervek izgatták, mint egészséges kollégáit. Nem tudta takarékra állítani energiáit, nem tudott lélekben visszavonulni — még ha esze és a környezete mást parancsolt volna is rá —, nem adta meg magát a támadásra kész kórnak. Filmekre készült, s egyidejűleg hűséges szurkolója volt mások terveinek. Úgy tudott segíteni, tanácsot adni, ahogy csak kevesen. Senkire sem erőltette rá saját elképzelését, ellenben a másik gondolatmentét, művészi céljait követve rajta hagyta keze nyomát a forgatókönyveken és az elkészült filmeken. Jószívű ember volt. A sors kegyetlen fintora, hogy épp a szíve betegedett meg, munka közben lepte meg gazdáját egy őszi napon. Utolsó tervét, Zilahy Lajos Csöndes élet című művének filmesítését már nem valósíthatta meg. Ranódy László csöndes életet élt. Sohasem övezte zajos siker, hangos népszerűség. Nevét mégsem csupán egy új stúdió őrzi tovább. Életműve és embersége példája nem haloványul el annyiféle hangos hűhónak kitett emlékezetünkben. KELECSÉNYI LÁSZLÓ Ranódy László Czinkóczi Zsuzsával Czinkóczi Zsuzsa és Bihari József az Árvácskában 25