Budapest, 1984. (22. évfolyam)

4. szám április - Martinkó András: Így tanultam meg latinul

így tanultam meg latinul Martinkó András emlékezéseiből Persze nem az iskolában, abban semmi különös nem lenne. Hogy akkor hol, milyen körülmények között, arra itt, a szűkmarkú szerkesztőtől kapott terjedelemben, csonkán, hiányosan is alig lehet megfelelni. Ésszerű és hihető magyarázatot kellene adnom arra: egy kilencgyermekes, földhözragadt bányászcsalád ivadéka hogyan vetemedett arra, hogy magántanulóként gimnáziumi tanulmányokba fogjon, egyedül, útmutató és oktató nélkül. Egy isten háta megetti, vasútállomás, posta, jegyző, orvos (meg persze villany) nélküli faluban, Szuhogyban végeztem el a helybeli „római katholikus elemi népiskola" hatodik osztályát. Hatodik és nem hat osztályát. 1918 őszén — hogy is szokták mondani? — léptem át az iskola küszöbét. Ez már magában véve sem igaz, mert szüleim — ha már végképp nem tudtak kire hagyni — gyakran bedobtak oda, egy sarokba, és én — unalmamban — elsajátítottam a hat osztály tudományának jelentős részét. El ne felejtsem mondani: száztízszázhúsz fős, osztatlan, egytantermes, egytanítós iskola volt ez. Ehhez járult, hogy két-három Martinkó-gyerek mindig iskolás volt, otthoni (ugyancsak ritka és gyér) „készülésük" során majd' minden elemi iskolai tudományban járatos lettem. írni, olvasni, számolni mindenesetre már tudtam ama bizonyos küszöbátlépéskor. 1919 tavaszán egyrészt a hadi, másrészt a politikai és vallási események miatt becsukták az iskolát. A hadi események abból álltak, hogy a falu szinte naponta „cserélt gazdát" egy 15-20 főnyi cseh, illetve veres had között. E harcok fő célja leginkább a rekvirálás volt. Mi, gyerekek deszkából fűrészelt, madzaggal vállra akasztható puskánkkal egész nap hadakoztunk. A két ellenséges tábor („fehérek" és „veresek") összeállása már nem tudom, miféle elvi alapon történt. (Talán kiszámolással.) A plébánosunk — nálunk „Főúrnak" hívták — elmenekült a román hadsereg elé. Öreg tanítóm (aki már az édesanyámat is tanította) 1919 őszén abbahagyta a tanítást (felfüggesztették?), s a diadalmasan visszatérő plébános tanította — már amikor kedve és ideje volt — azokat, akik éppen elmentek az iskolába, imádságokra, énekekre, katekizmusra, bibliára és a fiúkat ministrációra. Csak az utolsó egy-másfél évre kaptunk egy 19 éves tanítót, akitől az első és egyetlen körmöst kaptam iskoláim során, s aki később testilelki jóbarátom lett. Ennyi tudománnyal álltam 1924 nyarán-őszén a Főúr elé, amikor édesapámmal felkerestük és bejelentettük, hogy én is úr (annak is a legmagasbika: pap) akarok lenni. (Nehogy azt higgye valaki, hogy engem valami elhivatottság vezetett.) Az is azt akarja jelezni, hogy a „keresztény kurzusban" az 1919-ben részben „leszerepelt" értelmiséget nagygazda (azaz „kulák", a mi falunk nyelve szerint: „jógazda") családok gyerekeivel — nem munkásgyerekekkel! — próbálták felfrissíteni. A mienkből és a szomszéd falukból négy-öt ilyen magántanulója volt a plébánosnak, akik természetesen fizettek a felkészítésért, meg tudták fizetni a könyveket, tanszereket és a vizsgadíjat. El lehet képzelni a Főúr fanyalgását, amikor szándékunkról értesült. (Pedig az új tanító és a tanfelügyelő is egekig magasztalt előtte.) Próbálta megmagyarázni, hogy itt pénzről van szó, márpedig... Ebben igaza volt, mert akkoriban a bányászok legfeljebb heti három napot dolgoztak. Az élelmet előre kivételezték a „magazinból", ezért fizetést alig kaptak a hónap végén. Hogy lesz itt könyv, tanszer? Az esti, családi röpgyűlésen a legidősebb bátyáim az asztalt verték: ha ezt a rossz kunyhót kell is eladni a fejünk fölül, ha csupasz testtel kell is járnunk, ha éhen döglünk is, Andris akkor is tanulni fog... A Főúr ironikus fanyalgással tudomásul vette a döntést, és olyasmit említett, hogy szerezzük be a könyveket és tanszereket... Honnan? Miből? Mi az, hogy „tanszer"? Szerencsére — vagy inkább a véletlen csodájára — velünk szemben laktak Takácsék — egy világháborús özvegy három fiával. Az özvegy akkoriban ment férjhez egy uradalmi kovácshoz, s a mester taníttatta a három fiút, a nálam egy évvel idősebb (és tehetségben két emelettel magasabb) Józsit gimnáziumba íratta be Miskolcra... Hát persze, a Jóska könyvei! Elköltöztek ugyan Szuhogyról, de Józsi üzent, hogy szívesen átadja őket. (Erről a Takács Jóskáról egyszer írnom kellene, az egri, budapesti, majd a római teológián való tündökléséről, fantasztikus nyelvtehetségéről, s arról, hogy lett minden pápának kedvence, s hogy lett majdnem Magyarország hercegprímása 1944 tavaszán-nyarán...) Megvolt hát minden, csak éppen semmi eligazítást nem kaptam. Körülbelül kilenc hónapra felosztottam a könyveim minden lapját, és naponta az első szótól az utolsóig megtanultam (bemagoltam) az aznapi adagot. Vártam, persze, hogy a plébános úr egyszer kikérdez vagy egyáltalán érdeklődik: hogy állok, hogy haladok. Mivel azonban mi sem természetben, sem pénzben nem tudtunk fizetni, megtett házkörüli és mezei cselédnek, inasnak, küldöncnek. Egyszer mégis megkérdezte: hogy megy a tanulás, mire én azt feleltem, hogy jól. Beleturkált a könyveim kö-10 „Itt az ideje, hogy megírjam emlékezéseimet"