Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Stuber Sándor: Perpatvar a Postánál

A XI. kerületiek cseppet sem örültek a hírnek. A központból érkező vezetők kibővített brigádvezetői értekezleteken, szakszervezeti fórumokon órákig vitakoztak a postásokkal, mindez azonban süket emberek beszélgetése volt. Érvek és ellenérvek hangzottak el, de nem sikerült meggyőzni egymást. Nap Gábor: — Persze mindent meg lehet szokni, még a verést és a koplalást is. De kérem: ott, ahol a házmester is a postástól kérdezte meg, hogy X. Y.-t hol találja meg — hiszen ő a lakókönyvet ismeri, mi meg a lakókat —, hogy jut el majd a levél a címzetthez? Az új körzetben hiába böngésszük végig a levélszekrényeket, a rossz címzések miatt sok küldemény elkallódik. Állandó az idegfeszültség, míg az ember meg nem ismeri az új járatát. A lakók is ragaszkodnak a régi rendszerhez, befogadták, megszerették az embert. Nem véletlen, hogy a mi szakmánkban az a legnagyobb megbecsülés, ha valakire azt mondják: ,,ő a mi postásunk". A Posta végül hatalmi szóval döntött: a változást bevezették. A kézbesítőket azonban nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen beletörődjenek a mindennapi munkájukat nagyon is befolyásoló változásba. Megindították harcukat, amely hamarosan túllépte a Posta kereteit. A központban készített, az új rendszer bevezetésének okait magyarázó szórólapok — hogy-hogy nem — jó néhány postaládába nem kerültek be. Viszont sokan személyesen vették át e lapokat — néhány panaszos szó kíséretében. Ezután nem csoda, hogy levelek mentek a Postára, a Rádióba, s az üggyel a sajtó is foglalkozott. Radványi Barna a Ludas Matyi hasábjain fejezte ki csodálkozását: mi köze a lakóknak ahhoz, hogy a Magyar Posta egy belső szervezeti döntést hoz, miért kell erről őt értesíteni? — Lefogadom: ha nem szólunk semmit, az lett volna a baj — mondja mérgesen Fábics Miklós, a Budapesti Postaigazgatóság forgalmi osztályának vezetője. — Úgy éreztük: legelemibb kötelességünk, hogy már csak udvariasságból is tájékoztassuk az embereket erről az őket is érintő változásról. Ráadásul a kézbesítőket sem akartuk kínos helyzetbe hozni, hogy eltűnésük után suttogjanak róluk, mit csinálhatott, miért „váltották le" . .. A postaigazgatóságon Egyébként elismerik, hogy nem sikerült valami jól az átállás előkészítése, amire pedig egy teljes esztendőt kapott a XI. kerületi postahivatal. Ma már hibának tartják, hogy annak idején olyan csökönyösen ragaszkodtak az eredeti elképzeléshez, amely szerint kivétel nélkül minden kézbesítőnek át kell állnia a járatváltozásos rendszerre. Ezért aztán (és vélhetően más, taktikai okokból is) kompromisszum született: a nyugdíj előtt állókat, a védett korban lévőket — személyi elbírálás alapján — felmentették az átállási kötelezettség alól. A módosítást (amit sokan kizárólag a helyi szakszervezetnek tulajdonítottak) nemcsak az érintettek tartották humánusnak, hanem természetesen azok örültek neki legjobban, akik az „obsit" előtt néhány hónappal, évvel nem kényszerültek újabb járat megtanulására, s egyben megúszták az átállás kezdetekor elkerülhetetlen „gyötrelmeket". Ami a kérdés lényegét illeti, a budapesti postások vezetőinek véleménye változatlan maradt: a lakosságnak és a postának egyaránt érdeke a járatváltásos rendszer bevezetése. Mint dr. Kertész Pál, a Budapesti Postaigazgatóság igazgatóhelyettese elmondta, a főváros mintegy ezer egyesített kézbesítője közül 600 már korábban is ebben a rendszerben dolgozott, s Budapest belső városrészei közül csupán a XI. kerületben járta körzetét egyedül a postás. — Egy-egy kézbesítő területén 800— 1500 család él — mondja az igazgatóhelyettes —, s a címzések ma valóban olyanok, hogy helyismeret nélkül szinte lehetetlen kézbesíteni a küldeményeket. De éppen ezért nem megoldás, hogy csupán egy ember tájékozott a körzetben, s ha vele valami történik, megáll az élet, nagy a káosz, hiszen a helyettesítő vadidegen területre kerül. Arról is szól azonban a fáma, hogy még egy oka volt a járatváltás bevezetésének. A kézbesítők pénzzel is dolgoznak, ők viszik ki a nyugdíjakat. A nyugdíjkézbesítést minden hónapban tíz nap alatt kell elvégezni. Ez azt jelenti, hogy az első napon „befelé elszámolt", vagyis a postahivatalban felvett nyugdíjat kifelé „csúsztatni" lehet, hiszen az is szabályszerű, ha csak egy hét múlva kapja meg a címzett. A legszigorúbb ellenőrzés mellett is megtörténhet, hogy az előző nap felvett, nem kézbesített pénzt a következő nyugdíjból pótolja a postás, majd az újabb elmaradást a másnapi küldeményből számolja el. Amíg csak néhány esetről van szó, addig nem is történik baj, ám a — postai berkekben láncolásnak aposztrofált — zsonglőrködés az utalványokkal egy idő után áttekinthetetlenné válik. 15—20 csúsztatott nyugdíjnál már a kézbesítő sem ismeri ki magát, s ilyenkor az egyenruhás postásnak előbb-utóbb egy másfajta uniformisba öl-tözött hatósági személy kérdéseire kell válaszolnia. Természetesen elszigetelt jelenségről van szó, ám a járatváltozásokkal eleve csökken a veszélyes manőverezés esélye. A postaigazgatóság vezetői azt is el szerették volna érni ezzel, hogy kiegyenlítőd-19