Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Endrődi Szabó Ernő: A Százéves Hölgy

Nagydiófa utca 45. Az író Dr. B. P. — legtöbben így ismerik. A gyermek, a kamasz és a felnőtt férfi egyszerre van jelen ebben az árulkodó arckifejezésben. Szavait széles gesztusokkal kíséri, kicsit élvezi, hogy a szomszédos asztaloktól irigységgel elegy kíváncsiság oldalpillantásai vágnak felé; ugyanakkor — de ezt alighanem csak én látom — feszélyezik is a sanda, lapos szemvillanások. Mielőtt belekezd, pipát és dohányt tesz maga elé az asztalra, zakóját leveti — egyszóval: nekikészül. Meggyőződésem, hogy minden dolgát ugyanezzel a félszegséget is magában rejtő energikussággal csinálja. — Nem vagyok tősgyökeres fővárosi. A Felvidéken születtem, a mai Szlovákiában, Érsekújváron. Ismert események hatására került át a családom az anyaországba... — A kitelepítés... — Nem! Az áttelepítés — vág szavamba, erőteljesen hangsúlyozva az át szócskát. A tényszerűséget tekintve kitelepítés volt ez — folytatja —, ám tudomásom szerint hivatalosan óttelepítésnek nevezik, s a családom ügyével i s foglalkozó bizottság ezen a néven szerepelt: Áttelepítési Kormánybizottság. Hároméves voltam, amikor mindez történt. Negyvenhétben kerültünk át, rögtön ide, a fővárosba, a volt városi gettó területére. Itt egy elhurcolt család lakását kaptuk meg a Wesselényi utcában. Azóta — kisebb-nagyobb megszakításokkal — egészen a közelmúltig itt éltem, a Belvárosban, ezen az Erzsébetvárosnak nevezett részen. Itt telt a gyermek- és kamaszkorom. A Madách tér, a Rákóczi út, a Körút és a Király — jelenleg Majakovszkij — utca által határolt négyzetet úgy ismerem, mint a tenyeremet. A gyermekkorom szűkebb „mozgástere" pedig az úgynevezett Templomtér — a zsinagóga beszögellése — és a Klauzál tér volt. Nekem itt személyes ismerősöm — azt is mondhatom —, rokonom minden egyes ház, utca, tér vagy utcasarok. — írásaidban is föl-fölbukkan a helyszín... — Persze, ez természetes. De erről majd kicsit később. Itt jártam iskolába is, a Kazinczy utcaiba. .. Ahogy cseperedtem, megmutatkozott előttem a kerületnek egy újabb, addig csak sejtett arculata. Tudod, ahogy az ember kamaszodik, egyszerre csak azon kapja magát, hogy „vendéglátóipari egységekbe" jár, és a lányok farát bámulja. S aki ezeket a dolgokat szívvel-lélekkel, a felfedezés gyönyörűségével műveli, annak emlékezetes kocsmák és emlékezetes szeretők is jelölik az időben megtett útját. Rejtő Jenő-i lebujok százai sorakoztak itt, ebben a kerületben. Az egyik törzshelyem — törzshelyünk, hisz' akkoriban a nagy bandázások időszakát éltük — a Gyilkohol volt. Azért kapta ezt a nevet, mert alkoholisták és nehézfiúk gyülekezőhelye volt, és mert valóban öltek embert benne. — Meglehetősen kemény kamaszkor. . . — Igen. Minek szépítsük a dolgot? Tudni kell, hogy a hetedik az alvilág egyik központjaként, gyülekezőhelyeként szolgált, és szolgál ma is. Mint orvos hivatalból találkozom olykor-olykor egyik-másik rendőrrel, aki ezen a részen szolgál. Igen csúnya eseteket is látok. Azután itt vannak az újonnan nyílt éjszakai bárok: jó néhány kétes hely akad köztük. Na, én itt nőttem föl. Ismerem ezen a vidéken az összes vagányt; akad köztük néhány nehézsúlyú bűnöző. Igaz, a „kortársaimmal" egyre ritkábban futok össze. Kit a delírium vitt el, kit a rendőrkocsi. Egyikükkel, szabadulása után, nemrégiben találkoztam. Szóba elegyedtünk, és, öregem, ez a beszélgetés írói teljesítményem elismerésének egyik csúcspontja, ha nem épp legmagasabb csúcsa volt. Elmesélte, hogy épp Baracskán ült káemkáért, és ott, a börtön könyvtárában, egy folyóiratban, rábukkant egy elbeszélésemre. Ez a kemény fiú nem röstellte bevallani, hogy könnybe lábadt szemmel olvasta végig. Kerüle-Házak at Akácfa utcában 6