Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Iszlai Zoltán: Mondagyár a 6/a-ban

Varga Zsófi rajzai Egy helyen egy óra alatt nagyon le lehet rom­bolni. De én azt ingyen nem mondhatom meg, hogy hol. Mert sajnos a vár már az én tulajdonom. A vezér így felelt: — Óh! Annyi aranyat biztosítok, ameny­nyi belefér a bőrödbe. A gonosz varga az ígéret után megmutatta a helyét. Egy óra múlva a várnak már csak egy nagyon kis része látszott ki. Midőn Battyányi János a félszemével látta, hogy a várat már alig lehet látni, ajánlott leve­let küldött a kopasz Alinak: — Óli, török vezír! Átküldőm két apródo­mat. Neveld föl őket tenmagad. Koppány Pasa szívesen engedett a kérés­nek. Midőn a vár hős védői mind elhullottak, Kőmíves Kelemen a jussát követelte. A török Koppány, midőn ránézett az árulóra, nagyon elszomorodott. Ezt ajánlotta becstelen szol­gáinak: — Óh! Végezzétek ki gyorsan az árulót. Kíváncsi lennék, mennyi arany fért a bőrébe. Midőn eltávoztak a besenyők, a nép Pasá­hoz szaladt. Mikor látták, hogy (nagyon) meghalt, olyan sírást csaptak, hogy zengett a sátor. Nagy sírás-rívással eltemetik Pasa Pétert. Egy márvány kőlapra ráírják, hogy: ITT NYUGSZIK AZ ŐS MAGYAROK LEGBÁTRABB VITÉZE, PASA PÉTER. BÉKE PORAIRA!!! A rétet H. Lajos királyunk elnevezte Pasa­rétnek. A rét most is fennáll. A márványkő sajnos elveszett. Emlékét kegyelettel őrzi a Márvány utca. írta: Benedek Katalin, Nagy Ágnes és Ju­hász Szilvia. Farkasréti legenda Első változat Réges régen, még Ulászló király idejé­ben történt, hügy egy hatalmas rét volt elte­rülve ezen a helyen. A hun népet (bor) nagy veszély kerülgette. Az Alpok magasan fekvő síkságaiból a far­kasok a Dráva vizén átúszva a Duna mentén a csepeli kikötő felett megállapodtak. Éj­jelente a mai Soroksári úton az éhségtől és a fáradozástól rekedten vonyítottak. Ezek a farkasok elátkozott királyfik, grófok, bárók és hercegek voltak. Megátkozta őket a boszorkány, aki az Alpokban lakott. Avval, hogy addig nem változhatnak át, míg a hun király lánya, Tamara, férjhez nem megy hoz­zá a farkas király fiához feleségül. No jó. Ulászló király elkezdte törni a fejét. Egyszerű kupájából hörpintgetett, hogy miként lehetne csapdába csalni a fenevada­kat. Arra már az első korty után rájött, hogy csak csellel sikerülhet a csapda. Bölcsei meg­nézték a beleket és sok mindent javasoltak. De Ulászló letorkolta őket. Végül a leg­öregebb aggastyán a botjára támaszkodék. így szólt: — Menjen hát ki a király lánya a rétre. Bújjon el a bokorba. A többi majd meglátja, mi lesz. Be is ment hát a király lánya a bokorba. Látja ám, hogy a farkasokból csodálatosan szép királyfik bújnak ki. Halálosan beléjük szeretett. Hazament és ágynak esett. Édesanyjának elmesélte, mi volt. Az anyja az apjának könyörgött, hogy engedje még egyszer. Tamara visszament a rétre és a bokor mögé bújt. Mikor a bárók és a hercegek éjfélkor táncolni kezdtek, a királylány tüzet csiholt. A bőrök lángra kaptak és elhamvadtak. A farkas legények fölkapták a lányt. Elrohantak földvárukba. Akkor a várat a farkas királyfi megpöccin­tette és rubintos várat csinált belőle. A többi farkas is átváltozott. Fényes ruhában állot­tak a leány körül. Mindjárt megesküdtek, és szent koronát tettek egymás fejére. A király otthon kereste a lányát, de nem találta. Elindult torony iránt, neki az Alpok erdejének, a farkas király várá­ba. Mikor látta a fiatalokat összeölelkezve, tüstént áldását adta rájok. A megmaradt farkasbőröket elásták a réten, és így keletke­zett a farkasréti temető. írta: Aranyos Ágota, Györk Krisztina, Iszlai Eszter, Patay Gabriella és Szirmay Krisztina. Farkasréti legenda Második változat Farkasrétről szeretnék írni moirdát. Élt egy farkas. Élt egy basa is. A neve Né­ró. A basa versenyt rendezett. Sok férfi jelent­kezett. Már csak egy ember volt versenyben. Észrevette a farkast. Elkezdett rá lőni. Nem lőtte le. Ezért nem győzött a versenyen. A győztes a királylány kezét nyerte volna el. A basa örült, hogy nem vették a lányát feleségül. A farkas az egyik nap odalopózott. A basa elé állt: — Én öreg vagyok, öljetek meg. — Nem, nem ölünk. Hálából elnevezték a rétet. írta: Lente Miklós (aki, úgy látszik, job­ban kedveli az antilegendákat.) 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom