Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Dr. Buzo Péter: Hamis szó — hamis pénz

Az emlékmű lerombolása 1918-ban ő tudta nélkül és gyengéd kapcsolatuk ellenére újra elszerződött, ezúttal Debrecenbe, ahol öngyilkos lett. És ez őt annyira fölkavarta, hogy idegességében elsült kezében a pisztoly, amivel véletlenül éppen játszadozott. A diszkrét lovag nem nevezte meg a hölgyet, és erre nem is kényszerítették. Talán Ligethy Mariról van szó a mesében, aki már 12 évesen a Vígszínház ünnepelt művésze volt — ez nem derül ki az aktákból. A száraz tények lényege: Lippáról is mennie kellett. 1892-ben már Züahon találjuk. Megnősül, elveszi egy magas állású aradi hivatalnok lányát. A hozomány hamar elfogy, két hónap múlva otthagyja az aszszonyt. 1893. május elsején sikeres doktori vizsgát tesz. Ugyanezen a napon egy Berecz Antal nevű bankhivatalnok, a leszámítoló bank tisztviselője 48 ezer forintot sikkaszt a rábízott pénzből. Még aznap elfogják, és megtalálják nála Takáts Zoltán útlevelét. — Véletlen... Nyilván ellopta tőlem a gazember! — A pepita nadrágos, fekete zsakettes, cilinderes, lakkcipős ifjonc látszólag oda sem figyel a kihallgatást vezető rendőrtiszt szavaira. Mindössze tíz percet tölt a kapitányságon. Aztán peckes léptekkel távozik. Senki se állja az útját. Merénylet Hentzi emlékműve ellen 1894-ben meghal Kossuth Lajos, a turini remete. Az ország gyászol. Április 2-án indul el hosszú útjára az impozáns gyászmenet. Óriási tömeg az út két oldalán. Az ünnepséget szervező bizottság Takáts Zoltánt bízza meg, hogy karhatalmi csapatot szervezzen joghallgatók, egyetemisták köréből. A megbízatást példásan teljesíti. Hol itt, hol ott tűnik föl fekete paripáján a volt diákvezér. Van, akinek nem tetszik a parádézás, de ezt csak később mondja el. Elvégre a tanúk padján, fölesküdve a bibliára, az ember nem hallgathatja el az igazságot... Takáts most már Pesten marad. Novemberben ügyvédi vizsgát tesz, majd Monacóba utazik, hogy újra megkísértse a forgandó szerencsét. Karácsonytájt jön haza. A Kígyó utca 3. szám alatt bérelt lakás várja, ugyanitt van újonnan nyílt irodája is. Három segéddel dolgozik. Az 1895-ös esztendő tavaszán már egymásnak adják a kilincset a kliensek. A híres hazafi, a jeles úriember tekintélye mit sem csorbult az emlékezetes 1889-es szónoklatok óta. 1895 áprilisában Szeless Adorján, az Olvasd! című botránylap szerkesztője félresikerült kísérletet tesz a Hentzi-emlékmű fölrobbantására. Mindenki tudja, ki a merénylő, az Ország-Világ még a nevét is megírja: „szét akarta robbantani valami szeles embeber..." Csak éppen a rendőrség tanácstalan. És mire észbekapnak, Szeless egérutat nyer, kiszökik az országból. Előbb azonban meghatalmazza Takáts Zoltán köz- és váltóügyvédet, hogy képviselje érdekeit a hatóságok előtt. Hentzi oszlopa! Botránykő egész nemzedékek szem -ben. Heimich Hentzi, a budai Várban állást foglaló császári csapatok parancsnoka volt, félig magyar — egy svájci gárdatiszt és egy debreceni polgárlány gyermeke —, akinek bűnét soha nem felejtette Amiről a város beszélt el a város: lövette Pestet! Nem rajta múlt, hogy a két tucatnyi, híresen szép fővárosi palotán kívül nem pusztult el a Lánchíd is. A remekmű helyett Alnoch ezredes repült a levegőbe, akinek Hentzi adott parancsot a robbantásra. Maga Hentzi Buda ostromában esett el 1849 májusában. „Meghalt a királyért és a hazáért", hirdette az emlékmű, amelyet 1852-ben állított föl a Bachkorszak kegyelete. A parlamenti interpellációk, a felháborodott újságcikkek, a tüntetések szónoklatai, a gyújtó hangú röpiratok ellenére évtizedeken át terpeszkedett a neogótikus építmény — Spenger bécsi udvari építész és Hans Gasser szobrász alkotása — a Várban, a főváros egyik forgalmas pontján. „Ős Budavár Szent György terén áll a szégyenoszlop! — írja például az egyik, több kiadást is megért röpirat. — A Hentzi szobra az! Közös hadsereg lelkesülj, mert ilyenek a te mintakatonáid! Te pedig jó magyarom, ha Buda várába tévedsz, kerüld el azt az oszlopot/" Aztán később: „Amit kérnünk kellene: távolítsák el a Hentzi szobrot! Kell, hogy megértse a király, s ne várja be azt a márczius tizenötödikét, amikor ismét az lesz a jelszó, hogy: föl Budára/" Szeless Adorján pontot akart tenni az ügy végére. A volt katonatiszt jól értett a dinamit kezeléséhez. Az összekötegelt rudakat azonban ügyetlenül helyezte el, s azok jóformán semmi kárt nem tettek az emlékműben, ő viszont kificamította a lábát. „Ebadta merénylője! — élcelődik egyik napilapunk —. Ha már hozzáfogott, csinálta volna meg becsületesen..." A császárért és a hazáért... A „becsületes megoldás" később se volt jellemző a Hentzi-emlékmű sorsára. 1899 augusztusában eltávolították ugyan a Szent György térről, de csak azért, hogy fölállítsák másutt: a Pasaréti úton, a hadapródiskola udvarán, teljes katonai parádéval, amelyen József főherceg, a honvédség főparancsnoka is részt vett. Igaz, Lobkowitz herceg, hadseregparancsnok német nyelven elmondott beszédében sem Hentzinek, sem ide eltemetett társainak nevét nem ejtette ki a száján, de azt fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a síremlék a fényes bizonyítéka: legfőbb hadurunk — értsd: Ferenc József — soha nem feledkezik meg hűséges katonáiról. Aztán elvonultak az ünnepségre kivonult csapatok, és „negyed óra múlva olyan csendes lett az iskola udvara, mint a kripta, melyet senki sem látogat". Itt állt aztán a „szégyenoszlop", éppen egy katonai nevelőintézetben. Háborogtak is eleget miatta a honatyák és a nemzeti érzelmeikre büszke városlakók. 1918-ig kellett várni, hogy a Hentzi dicsőségét hirdető emlékműtől végleg megszabaduljunk. Október 31-én, a polgári demokratikus kormány uralomra kerülésének első napján, egy Tolnay Károly nevű kereskedő kereste fel a hadapródiskola parancsnokát, és minden teketória nélkül bejelentette, hogy szét fogja rombolni a szobrot. A parancsnokságnak aggályai voltak, valamiféle írásra lett volna szükségük. Tolnay elment hát a Nemzeti Tanácshoz, ahol meg is kapta az engedélyt. A Hentzi emlékmű a Dísz téren, 35