Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Tandori Dezső: „Futók között titokzatos megállók”

York, te kávéházban így van egy-egy „nyitó" virradtig. (És ahogy régi kerítésvasakat nem szabad lefűrészelni, letördelni oszlopfőket egy városban, még a kőlapokat feltörni sem, hajdani tereken, ekképp tilos „virradtig"-okba „a"-kat betoldani, szavaláskor, „virradatig"-ozván; rongálás ez is, maradandó kár okozása.) Az éjszakai magány, a városi emberé, ahogy a sajátjához hasonló dobozokra lát, Kosztolányinál tökéletesen „él". Megváltódik-e így? Nem kérdés ez; miért kellene megváltódmiféléket és mikor. Mindegynek tekinthető, melyik házba tekintett át úgy, ahogyan az Innen a szobámbul számol be róla: „Ott szemben laknak. Egy zöld lámpa ég. / És jól belátni innen a szobámbul . . ." Kisgyereket lát visszabámulni rá; s nem tudja, ő miért néz. Tekintete (a megfigyelőé) is riadt lesz: „mint a viharban turkáló sirály". Egy hamuszín arcú néni letesz egy kötést, „kicsi felleg" az az arc, hirtelen felállnak mind, s „nem tudni, sírnak, félnek, vagy nevetnek". És ahogy reá meredánnyal a haldokló némaságban, / vagy bogarásznék a Gellérthegy alján", ts télen táncolna „túl, a kicsi Pesten". Ily szomszédságában „él" Virág Benedek. Vagyis az emlékhelyén áll meg most Kosztolányi sokszor: „ .. . alázatos és magamba szálló/ lélekkel kérdem, mi maradt belőle? / Egy kis küszöb s egy villamos-megálló". E hangot Jékely ismerte azután, és hódolattal felelt is érte, vele: emlékezésnél többel. Egyszerre mintha a múltba vonzana vissza engem is valami, pusztán az elmúlt gondolaton, I batárja éji gyászmenetnek. / Ki a halottja? Nem tudom. I Hull a köd. Tülkölnek. Temetnek." Ebben a világban ott jogos a Hajnali részegség ellenkérdése: „Hol vannak most az angyalok, / a színésznők, s más annyi csillag ..." A magány nagy verse ez; és tökéletességével mégis megvigasztal. Persze, csak amennyire okvetlenül szükséges. Mert az is „hiába" aztán, hogy szereti „a bús pesti népet, / mely a Külső-Józsefvárosba tépett I ruhákba jár vasárnap délután". A mun-Faragó István felvétele nunk? A hiteles átélés szükségeltetik, a hamisítatlan anyagé, és akkor már otthon vagyunk. így otthonos a szűkebb „gáz-silbakos", lámpás, ebédlős, ingaórás és sajtharangos környezetből a riasztó kitekintés a végtelenbe: „Most, álomtalan kesergő, nézem ezt a titkos órát, / itt a hangtalan magányba, hálóingbe hallgatom, / és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben / óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk, / én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra, / s reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven, hatvan év." Talán ezt a fenyegetést is odább akarnánk tolni magunktól, amikor — ha tehetjük épp, a magunk idejének rovására— „céltalanul" csatangolunk a városban, bizonyos „utcarendszerességgel", szabadon. Kosztolányinál nem az a fontos (nála sem), hány utcanevet említ, nek, érzik a tekintetét, „mely felkavarja halk nyugalmukat". A közellét és idegenség döbbenetes képsora ez, drámai rohanása jön: „És sejtelem zúg, kihűl a szoba, / zöld árnyak, temetői hangulat. / A lámpa is halódva fel lobog. / Sötét szívem lesz az úr mindenütt, / s ők menekülnek óriás batyukkal / Mi lesz velük?" Mennyi vízió, furcsa előrelátás adódik abból, hogy Kosztolányi Dezső itt önmarcangoló élességgel figyeli „egy ember" (az ember mint társas lény) szerepét! Az ő kiszolgáltatottsága is teljes, ám védelme több. Az Ének Virág Benedekről ilyesmit mond el. Körötte „esős vízfestmény -Tabán", és valami régi korban él, képzelete szerint, így ülne „otthon az ablakmélyedésben", vagy — tökéletes avittasító stílusbravúrral — „sétálnék", írja, „egy-egy régimódi, halvány / letaimmal is, melyek korábban e másik nagy költőnkről voltak. Milyen pontosan ismerte Kosztolányi „a poézis hatalmát", amikor egy csatakos virradat „ürügyén" a házlakó magányt írta le, a sok emeletnyit. „Reggelre minden ferde lesz", kezdi, „és széttörik ezer darabbá . . ." Most „csak köd kísért... és halál, / a kávéház égboltja szürke, / s mint egy kialudt égitest, / úgy bámul üresen az űrbe". Itt „egy ember ballag csöndesen, / az éjszakától megveretve, / s visziviszi a bánatát / föl az ötödik emeletre." Pilinszky jut az eszembe megint, akár a Harbach ... is. Sosem a téma közelképe számít; inkább a hang, a túlnani. Ez az ember is így „görnyed, mint egy tehervivő, / baljós szeme meredve pillant, / bámúlja a hideg falat, / a piszkos, lépcsőházi villanyt." Odakint? íme: „Egy kocsi megy a körúkást látja, „lázra bujtott, / sápadt arcát", s a rossz szivar parazs? „a föld vérező szivét" idézi. Mégsem az a végső szava, amit a börzés nagyvárosról mond, ahol „déltájt, mikor magasba hág a nap, / üvöltenek ... / az emberarcok görcsbe ránganak". Talán ha a bolgár kalauzról szóló temekművét, novelláját úsztatjuk át e képeken, azt a történetet, ahol egyszerű „igen" és „nem" jelenthette egy nem értett históriájú ember, egy kalauz számára a vigaszt vagy a*még sötétebb kétségbeesést, megmaradhatunk annyiban, hogy a villamos tűnt kalauza is csak olyan, „mintegyember, mintegy utas", és valami efféle eszményi mód létezik azért, ahogyan — utópikus demokráciával — nincs ember és ember közt különbség; ki-ki tudhatja a boldogságot is, meg — „ingó otthonában" — a lyukas emlékű életet is jól. 23