Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Tandori Dezső: „Futók között titokzatos megállók”

TANDORI DEZSŐ „Futók között titokzatos megállók" (Kosztolányi Dezső) Itt lakott, látom, Kosztolányi. Ebben a házban írta az Üllői úti fákat. Körülnézek. Fák csupán a klinikák előtt ritkáskodnak. Tizenöt éve itt még villamos után futottam a megállóból. Igaz, most a klinikára sem kell mennem. Sőt, a tábla szinte még szabadabbá tesz. Tehát itt élt. Az ilyen tények nem tesznek görcsössé, bár rezzenthetetlenek. A rugalmas, de elintézetlen dolgok inkább bénítanak. Köszönhetek hát Neki egy jó délelőttöt. Nem akarom másét se elrontani, senki negyedóráját, költészeti leltározással. Kosztolányi Dezső valamennyi versét így „Budapestre végignézve" amúgy is értekezésig vinnők, ha alaposak vagyunk. Érdekes-e, miféle részletek „az én idézeteim"? Ha így, ha úgy, nem kezdhetem másunnét. „Ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom . . ." Érettségi előtt, kényszer nélkül, megtanultam a Hajnali részegséget, és anyámtól azt szerettem volna hallani, hogy szebben mondom (porszívózás közben), mintaHivatásosElőadómú'vész. Azóta is azt a csalódást érzem, ha valami dolgom, melyhez reményeket fűzök, legközvetlenebb közönségem fenntartásaiba ütközik, azt a csalódást, amit anyám okozott nekem az igen mérsékelt dicsérettel. Kosztolányi mindig a lényeges dolgok körébe ránt. S mert anynyi „könnyedséggel" teszi, ellenpontot ad máris ezzel, és kelle több az élmény terességéhez? A „budapestes" versei is így tesznek. A másik idézetem, bár nem vagyok kávéházjáró, a „New York, te kávéház . .." kezdetű. A mindenkori városi lét olyan alapképei vannak ebben a csak színleg „önmagára" (és egy alapélményre) záruló versben, amelyeket így eddig csupán Szép Ernőnél leltem föl. Kosztolányi (versbéli alakja) viszszatér a nagy, régi színtérre, amely valóban minden volt: átjáró és aréna, búvóhely és az önfeledtség színpada. Érzem, amit ő érzett „e nyári koraestén" (s ez fog el, valahol csak elmegyek, este, egyedül, és a kertvendéglőben, alig két karnyújtásnyira élet zajlik, zenével, fénnyel, evőeszközök zajával); „leülni még szabad tán . . . s megnézni, mi maradt belőlem és körültem". A városi lét szinkronhelyzeteiből fakadó alapérzés ez itt: hogy a hívatlan, észre se vett jövevény a maga dolgába merül el, „hogy még mind vacsoráznak". Tudja azonban, hogy ez a tér itt nagyon az övé, bár ebbéli „jogai" nem jogok, végképp nem érvényesíthetőek. S mire volna az jó? Miért említeném, miféle szorongások, hasznavehetetlenségek és könnyelműségek színtere volt számomra az Üllői útnak e része valamikor? A boldog gyilkosok elnevezés a versben az idő olyas fecsérlőit illeti, amilyen én is voltam (most már annyira régen; és szinte visszavágyottans «zért is megyek ott a fátlan, villamostalan úton gyalog, ezért nem választom a gyors tömegközlekedést; saját napjaim, évtizedem, tizenöt évem tömegéből is elkívánkozom). „Mert boldog gyilkosok az óra gyiIkólói, / kiknek talentumot egy isteni kegy osztott, / s tétlenül nézik a zöld kávéházi posztót, / melyen fehéren futnak a billiárd golyói". Nem látom ilyen színesnek, ilyen megannyi-természetes-színűnek a várost, hiába gazdagabb a „színskála". Ez valahogy nincs: „egészséges fogunk a zúzmarát harapta . . . / kopott kabátunkon a fagy csillaga feslett, / és a Dohány-utcán rosszarcú szeretőkkel, / mint rózsaszínű rózsák, lassan ringtak a nők el: / éreztük életünk s a sötét Budapestet". És a jóbarát képe, az „isteni merésű", vad költőé, „aki itt ült vörös ajakkal / meggyszínű mellényben, szuroksötét hajakkal, / melyekbe szikrázott és recsegett a fésű". Már ez a többes is, így, itt! És az „áldott cigány-idő" emléke, az „elektromosságé"; s ahogy ezek a fogalmak, rejtve indázó gondolatok szorosan öszszefonódnak, mint egy kulcsolt kéz. Lehet-e ilyen szervesen járkálni utcákon? Lehet-e mást próbálni, érdemes-e mást, ha épp ilyen hiány gyötör? Ahogy épületek udvarára, kapuboltjai alá benéz. Nem lehet azt mondani, hogy rokonszenvesen mondja-e dolgát, vagy másképp; túl ezeken a megítéléseken, és mégsem „objektíven". Más az, hogy a szem részvéte: éles fény, vagy a részvét: a szem éles fénye. „Mint épületből csákányok zajára", írja 1922-ben a Budai szegények című verset, „téglák közül ugrálnak ki a békák, / úgy rebbennek ki, gyorsan és ijedten, f mikor egy régi ház rossz hasadékát / megzörgeted, s bemégysz az udvarukba, / egy nyári ünnepestén, a szegények, / és egyre többen állnak körülötted, / sok céljavesztett, elfelejtett élet." Csak hogy ne felejtsünk el annyi mindent, amit. . . Ezért jó olvasni akár az elfelejtettebb Kosztolányi-verseket is; ezért nem a „pesti utcán, a budai lankán" Ilonka után detektíveskedő költőt követjük most. A szegényekről ez a vers a félelem kifejtésével végződik, ám ez a félelem szinte Pilinszkyé: félelem attól a tudattól, hogy nem lehet segítenie. „Lassan, szelíden, vádlón integetnek, / kis, hallgatag, elszült csípőjű nők, / bolond legények és beteg, vak aggok, / mint angyali, halk összeesküvők." Ez pedig Ottlik Géza hangja, a Minden megvan című elbeszélés valódi zene-motívuma. S ahogy a szegények, mint valami lassú-hoszszú snittű filmben, nézik a jövevényt, akinek ez külváros, érzem : az állatokra is így nézek én, az állatok így néznek rám, ha összébb-szelídültünk, lények néznek így egymásra, tulajdonképpen iszonyatos (fájó) távolukból. Ám ez itt ki is van mondva: „Mily messziről tekintenek feléd. / Évezredek mélyéből, és mily ősi / közönnyel emelik a homlokuk . . . / Nem tudsz beszélni és rájuk se nézni, / mert lélek van az ő szemükbe, lélek . .." Ugyan, mi felület szava, hogy „lelkizés"! Nincs „túlérzékenység", mondja itthon a feleségem, ahogy épp egy új ülőkét farag a vak verebünknek, aki évmilliók mélyéből csak arcot emel felénk, s idegenségünk neki végtelen, de a lába fáj a mindig-egyforma helyen állva, hát a „szelíd vád"-attávoztatnánk, hitünk szerint így, hadd legyen más arányú a láb fogása; nincs túlérzékenység, csak az van, hogy „érzem", vagy hogy tompa vagyok. A Logodi utca éjszakai világa, az alvó lakások „szemköztje", meg egy sokszor fenyegetően nagynak érezhető vers, a Hajnal, éjfél közt ocsúdva „tája": szinte ugyanaz. De a költészet tulajdonsága, ha igazat mond: ugyanúgy kezdődnek egészen másmilyen sorok, például Kosztolányinál a Hajnali részegség ben és a New 22