Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Stuber Sándor: Perpatvar a Postánál

STUBER SÁNDOR Perpatvar a Postánál Régi házak körfolyosóin a korlátra támaszkodva órák hosszat várnak rá. Jóllehet tudják, melyik napon hozza a nyugdíjat, de jöhet levél az unokától vagy egy fellebbezésre válasz. Vagy egyáltalán valami jó hír érkezik. És ha nem, az sem baj, a postás bácsi meghallgatja a tegnapi pocsék műsorról szűnni nem akaróan özönlő szóáradatot, megértően csóválja a fejét, hallva a piaci kofák újabb felháborító „alakítását". A korától függetlenül bácsinak titulált kézbesítő pedig teljesíti kötelességét: „társadalmi életet él" a lakókkal, így akarvaakaratlanul megismeri a körzetében élőket. Ezért aztán egy idő után játszi könynyedséggel fejti meg a hiányos címzés okozta feladványokat, s ha a kettes lépcsőház egyik lakásánál nincs válasz a hosszú csöngetésre, máris tudja, merre induljon a mindenkori ügyeletes átvevőhöz: rokonhoz, ismerőshöz, gyesen lévő kismamához stb. — Bizony, kell ahhoz öt-hat év, hogy az ember igazán otthon legyen a járatában, megismerje a több ezer ügyfelet — világosít fel Nap Gábor,aki ún. egyesített kézbesítő Budapest XI. kerületében. (Ne kérdezze senki, hogy kivel-mivel egyesített; a nyelvtanilag nem túl szerencsés hivatalos elnevezés arra szolgál, hogy megkülönböztesse őt a „soron kívüli" és a „hírlapkézbesítőktől", akik vagy csak táviratot, vagy csak újságot hordanak. Az egyesített pedig — ő a „klasszikus" postás — sima levelet, ajánlottat, tértivevényt, utalványt s még ki tudja, mi mindent szállít a címzettnek.) Nap Gábor egyike volt azoknak, akiket érzékenyen érintett a Budapesti Postaigazgatóság döntése: 1982 szeptemberétől a XI. kerületben is bevezették a járatpárokat. A változás lényege: az eddigi egy körzet helyett mindenki kettőt lát el, havonta váltva egymást a párjával. 18