Budapest, 1983. (21. évfolyam)

12. szám december - Pukánszkyné Kádár Jolán: így éltünk a század elején

PUKÁNSZKYNÉ KÁDÁR JOLÁN így éltünk a század elején Budapesttel tizenhat éves koromban, 1908-ban találkoztam először, hogy aztán többé ne szakadjak el tőle. Addig szülővárosomban, Temesvárott éltem, és ezenkívül — kivéve a bánsági és Arad megyei falvakat, valamint Makót és Szegedet, ahol rokonaim voltak — nem is láttam mást a világból. Budapest mint a vágyak városa élt szívemben. Akkor végeztem a felső leányiskola hatodik osztályát, s nem kis családi harcok árán, tovább akartam tanulni. Temesvárott nem volt leánygimnázium, s előttem csak egy idevalósi lány végzett gimnáziumot és járt egyetemre. Ha szünidőre hazajött, utánafordultak az utcán, és bámulták az emancipált csodát. Pesten is csak három leánygimnázium volt: az állami az Andrássy úton, a városi a Váci utcában, melyet első igazgatójáról „Hahótí"-nak hívtak a köznyelvben, és a Veres Pálné egyesületi leánygimnázium a Zöldfa (ma Veres Pálné) utcában. Nekem szükségképpen az Andrássy úti gimnáziumba kellett mennem, mert Temesvárott is állami iskolába jártam, s így tandíjmentességem továbbra is érvényben maradt. Hogy a felső leányiskola hatodik osztályából a gimnázium hetedik (ma harmadik) osztályába léphessek, különbözeti vizsgát kellett tennem; augusztus 28-án Pestre utaztam. Erre az időre anyám barátnője, Mixich néni hívott vendégül Logodi utcai otthonába. Szorongó szívvel indultam neki az ismeretlennek. Bátyám várt a Nyugati pályaudvaron. Az első benyomásom lenyűgöző. Kápráztatónak láttam a magas házakat az ablakaikból kiáradó fénnyel. (Temesvárott csak egy háromemeletes ház volt, a „dicasterium", hajdan atemesi bánság kormányzósági épülete, akkor különböző hivatalok tanyája. De esténként az is sötéten komorlott.) Aztán felszálltunk egy sötétbarna villamosra, melynek jelzése: fehér szélű piros karika. Akkor még kevés vonal lévén, színes jelzőtáblákkal különböztették meg a villamosokat, s csak később — mint ez már a világ sora — léptek a színek helyére számok. Ahogy a villamos haladt, egyre gyérült a fény, míg néhány pislogó gázlámpa világánál kiszálltunk a ,,Willinger-udvar" — ma már megszűnt — megállónál, a Vérmező út és Krisztina körút sarkán. A mai Moszkva téri villamoscsomópont még nem létezett, nem állt sem a postapalota, sem a mellette levő, Anna-udvarnak nevezett bérház. A Széna tér mélyebben fekvő részén, amit csak „gödörnek" hívtak, volt a Budapesti Budai Tornaegylet nyáron tenisz-, télen korcsolyapályája. A többi részét piac foglalta el. A Széna tér és a Margit körút (Mártírok útja) sarkán még állt a régi, szép klasszicista homlokzatú Szent János Kórház, barokk kápolnájával. A második világháborúban megsérült, s bár könnyen helyreállítható lett volna, lebontották. A Logodi utcába befordulva csaknem teljes sötétség fogadott. Aszfalt helyett macskaköves járda, aminővel alföldi lévén sose találkoztam. Az úttest — már akkor is — fel volt bontva. Elszorult szívvel botorkáltam a végtelennek látszó úton, és fájón szíven ütött az elhagyott szülőváros emléke, ahol mindenütt volt aszfalt és villanyvilágítás. Ez csak fokozódott, mikor beléptünk egy magas ház kapuján, és elkezdtünk lefelé menni a véget érni nem akaró sötét csigalépcsősoron, mintha kútba szálltunk volna. Ez volt az első találkozásom hegynek épített házzal. A szorongásom csak akkor oldódott fal, mikor az udvarra érve megpillantottam a világos ajtóban álló, ránk váró Mixich nénit. A szobát, a biedermeier egy mintapéldányát enyhe gázfény világította meg. A gáz idegen szagát már a kapualjban éreztem. A legtöbb háztartásban még gázzal világítottak, amit Temesvárott nem ismertünk. Ez a fény lágyabb, mint az éles villany, s még meghittebbé tette a régi családi bútorokat s a négyszögű aranyozott órát a falon, mely a negyedórákat is zengte. Egyszerre otthon voltam. Éjszaka lázasan kavargott bennem a sok élmény, fény és árny, csodálkozás és szorongás. Reggel felhúztuk a redőnyt, s akkor elém tárult az igazi csoda. Az ablak nem Kosztolányi „sivár" Logodi utcájára nézett, hanem a Krisztinába vivő lépcsőre, mely mögött föltűnt a budai hegyek zöldarany fényben tündöklő koszorúja. Még sose láttam hegyet, s olyannak képzeltem, mint a Suchard csokoládé borítékán látható ábrát, valami holt, kékes, üvegszerű tömegnek. S most itt állt előttem zölden és élő ragyogásában. Nem hasonlított a mai, házakkal zsúfolt budai hegyekhez, amelyeket alig tarkít lomb. Akkor a zöldből csak itt-ott villant ki egy fehér folt, jelezve emberi lakhelyeket. Még a János-hegyet se koszorúzta kilátó. (Az csak négy évvel később épült.) S bennem, akinek a tájat eddig csak az „aranykalásszal ékes rónaság", a májusban mindent bódító illattal betöltő akácok s a Bégába hajló fűzfák jelentették, valami atavisztikus hazatalálás ébredt fel, hisz anyai őseimet a svájci határról, a Konstanz melletti Friedlingenből telepítették Magyarországra. Úgy éreztem, mindörökre itthon vagyok. Nemsokára megjött a bátyám, hogy megmutassa nekem Pestet. Először a fedett Jezsuita lépcsőn a Várba ballagtunk fel, s a Mátyás-templomba mentünk. Ez is más volt, mint most. Bár A hídpénz két krajcár volt 36